Paul Hamza

Baar-Gron árnyai

2011-05-09T07:32:00.000-07:00

(Részlet)

(...)

A Nafertir-házbeli Mehoonach vállas, erős elf volt. Mozgása a vért ízlelt nagyvadakéra emlékeztette a szemlélőt. Azok lépnek így, akik bizton tudják, nincs méltó ellenfelük. Markáns arcára mély barázdákat vésett a harag; a Taledzaar-házból való Erooathee igencsak mély sebet ejtett rajta.

Kilépett a toronyúr oszlopcsarnokának homályából a verőfényre. A napsütötte balkonon hűvös légáram simította végig az arcát. Beleszimatolt a szélbe, amely elhozta a falak közé a láp átható, vad illatát.

A térképre meredt, amit Erooathee személyesen nyújtott át neki az imént. Elege volt a lány gonosz tréfáiból; folyamatosan próbák elé állítja, kacérkodik vele, de közben semmi viszonzást nem kap tőle! Még arra is rá tudta venni, hogy hamis váddal illesse Armidazant, aki visszautasította a lány közeledését. Nem szívesen emlékezett az esetre. Két barátot veszített aznap éjjel. Armidazant máglyára vetették az Életigenlőkkel együtt, Srishaati pedig eltűnt. Mehoonach azonban tudta, hogy ennyivel nem úszta meg a dolgot. És cserébe mit kapott? Erooathee csak annyit mondott: köszönöm! Aztán, amikor megpróbálta magához vonni a lányt, az kacagva kisiklott a karjaiból, és eltűnt a palota labirintusszerű folyosóin.

Abban egy pillanatig sem kételkedett, hogy megszerzi a holdkövet, mivel ebben a térképen túl segítségére lesz húsz jól felfegyverzett harcosa is, akik a falon kívül várnak rá. Ám a beígért jutalom tekintetében már korántsem volt olyan nyugodt.

Komor léptekkel rótta Baar-Gron utcáit, mígnem elérte a várfalat. Felhágott a lépcsőn, hogy még egyszer megszemlélje útra készülődő csapatát. A mellvédnél egy alakot pillantott meg, aki a nyakát nyújtogatva figyelte az alant gyülekezőket. Mehoonach nem akarta megzavarni az idegent. Már-már visszafordult, amikor felismerte a leskelődőt. Arca eltorzult a dühtől, wymiírjei azon nyomban előkerültek a kardhüvelyből.

– Renegát! – rikoltotta, és rárontott fajtársára, akit ugyan váratlanul ért a támadás, de a régi reflexeknek köszönhetően időben rántott fegyvert.

– Áruló! – hárította el a csapást kardjával Srishaati, majd oldalt ugrott. Az újra lesújtó, éles pengék jobb vállától alig hüvelyknyire vástak el a köveken.

Elkeseredett küzdelem bontakozott ki a falon. Mindkét harcost átlagon felüli vívónak ismerték. Nem véletlenül kerültek annak idején a toronyúr testőrségébe. Ráadásul ugyanazt az iskolát járták, jól ismerték egymás stílusát. Mehoonach főként testi erejét igyekezett kihasználni. Felváltva suhogtak a pengék, csengve-bongva váltottak csókot. Srishaati fürgébben mozgott, átvette a kezdeményezést, minden egyes szúrása létfontosságú pontokra irányult, de Mehoonacht nem tudta meglepni: a hatalmas elf az összes rafinált támadást hárította. A renegát visszahúzódott, és másik szögből próbálkozott. Ismét sikertelenül. A felek nem sok kárt tudtak tenni egymásban. Hosszútávon a kitartás döntött volna közöttük, s ez inkább Mehoonach számára jelentett volna előnyt.

– Milyen érzés volt halálba küldeni a barátodat? – sziszegte két ütés között Srishaati.

A vetélytárs figyelme egy pillanatra kihagyott, s ezt kihasználva laposan bevitt egy szúrást a másik oldalára. Nem volt komoly seb, de Mehoonach-ot feldühítette. Pont, ahogy a renegát tervezte.

A hatalmas termetű elf tajtékzott, félretéve minden óvatosságot, pusztító erővel rohant neki riválisának, és amaz már nem tudott se kitérni, se védekezni. Az egyetlen dolgot tette, amit tehetett: lehajolt, amennyire csak tudott. Mehoonach már nem volt képes megfékezni a lendületét, és átbukott a balkonon, de utolsó kétségbeesett mozdulatával belekapaszkodott Srishaatiba, és magával rántotta. Ordítva zuhantak a mélybe.

***

A vén tölgyfák ágai görcsbe merevedett ujjakként integettek a délutáni szélben. Az égbolt vérvörösen izzott, a messzeségben viharfelhők gyülekeztek. Srishaati körül megsűrűsödött a homály, ahogy egyre beljebb haladt a rengetegben. Mehoonach bosszúra szomjas harcosai loholtak a nyomában; mutánsokkal űzték, ahogy a vadat szokás.

Már akkor tudatosult benne, hogy az üldözők Vérvadászatot vezetnek ellene, amikor elérte az erdő szélét. Álmában sem gondolta, hogy rajta kívül akad olyan bolond, aki önszántából bemerészkedik ide. Habár valahol megértette a harcosok dühét. A párbaj végét jelentő baleset során neki valami isteni szerencse folytán sikerült megkapaszkodni egy kiálló kőben, de Mehoonach csak zuhant tovább, míg egy puffanás a mélyben véget vetett a sikításának. Srishaati nem pihenhetett, remegő kézzel kapaszkodott vissza a falon, és épp időben bújt el, mielőtt az ellenfél gyilkos hangulatú harcosai megjelentek. Néhány órával később megkezdődött a hajtóvadászat.

Most itt menekült a hatalmasra nőtt fák között. Az üldözői egyre nehezebben boldogultak a nyomolvasással, ennek ellenére kitartóan csörtettek a nyomában. Úgy tűnt, nem mondanak le egykönnyen a prédáról. A renegát sutba dobott minden óvatosságot, futásnak eredt, hogy végleg lerázza őket. Konok elszántsággal vágott neki az újabb kaptatónak.

Fülsüketítő égzengés nyomta el a lihegését. A visszhang végiggördült az erdőn, s valahol messze, a hegyeken túl csitult el. A fák közt hamarosan szitálni kezdett az eső, de ő csak futott tovább. Botladozott köveken, gyökereken át. Pillanatok alatt bőrig ázott, inge és nadrágja jéghidegen tapadt a testéhez.

A félhomály mind nyomasztóbbá vált körülötte, a süppedős, mohás talajon át úgy érezte, mintha recsegő koponyákon taposna. A szinte járhatatlan terepen egyre lassabban haladt. Ismét közelebbről vélte hallani a hajtók kiáltozását. Kis idő múlva ez a sejtelem bizonyossággá érett: a távolság érezhetően fogyott közöttük. Már-már feladta a reményt, hogy valaha is megszabadul tőlük, amikor eszébe jutott az Erooatheetól kapott medál.

Mit veszíthetek vele? – gondolta. – Ha utolérnek, úgyis végem.

Megragadta a nyakbavalót.

– Fretth segíts!

Egy darabig nem történt semmi változás, csak a szél zúgása erősödött fel. Aztán rájött, hogy a tompa duruzsolás nem a vihartól ered. Felkapta a fejét.

A fák koronája felett sötét felhő suhant, amely lassan szakadozott kisebb foltokra. Srishaati nyelt egyet, amikor felismerte, mit szabadított az erdőre. Csakhogy már késő volt megbánni. Ugyan a tömeg nagyobbik része megcélozta az üldözőket, de kivált belőle három alak, amely egyenesen a renegát felé száguldott. Az elsőként érkező draquar olyan erővel taszította oldalba, hogy a sötét elf egy tölgyfa törzsének zuhant. Srishaati felordított fájdalmában; a denevérlény csaknem a bordáit törte.

A lombok felől újabb két fantom lendült támadásba, a sötét elf előrántotta wímiírjét és kígyótőrét; most már felkészülten várta a következő rohamot. Széthasította az elsőnek támadó bestia fejét, aztán pengéjével félkört rajzolva a másik mellébe tépett; teljes súlyával a kard nyelére nehézkedve átfúrta fegyverét a draquar testén. A harmadik bestia azonban már áthatolt a védelmén, és karomba görbülő ujjait belemélyesztette az arcába, aztán a magasba ragadta az elfet. Srishaati felüvöltött, kardjával vakon szúrt a feje fölé, és érezte, hogy a penge húsba szalad. A szorítás rögvest engedett. Zuhanni kezdett a draquarral, ágak csaptak az arcába, majd nagyot nyekkenve a hátára érkezett.

Égzengés és dulakodás hangjaira tért eszméletre; a sebéből vér csorgott a nyakára. Testén keresztbe feküdt élettelen támadója. Sárban heverő pengéi vakító fehérben fürödtek a villámfénynél. A rézsút szakadó esőfüggönyön át élet-halál harcot vívó elfeket pillantott meg, akik a mutánsok segítségével ritkították a denevérfajzatok népes hordáját. A szerteszét freccsenő sárban csontok recsegtek, hörgésbe fúló visítás nyomta el a fegyveresek ordítását. Ám Srishaati figyelmét más kötötte le. Az egyre fogyatkozó csapatot egy furcsán ismerős alak irányította.

– Mehoonach!? – lihegte elkerekedett szemmel. – Ez nem lehet!

Lerúgta magáról a draquar hulláját, és megkereste a küzdelem során elejtett fegyvereit, aztán vissza se nézve a csatatérre futásnak eredt.

(...)

Az írás megjelent a Sötételf – Vérkövek, Fantasy exkluzív antológiában. Cherubion kiadó, 2011.

A határ

2010-11-07T01:23:00.000-07:00

Jeges tekintet kémlelte az űr szövetét; értelemmel bíró fajok után kutatott az anyag világegyetemében.

Antianyag-világából a szem az anyag-univerzumot csupán lyukak rendszerének látta a negatív energiaszintek óceánjában, azonban hosszas keresés után, felfedezett egy olyan galaxist, amely értelmes életet ringatott a spirálkarjai között.

Az öntudatra ébredt lények már eljutottak a bolygóközi utazás szintjére, de még nem rendelkeztek megfelelő technológiával, hogy a naprendszerükön túlra is eljussanak.

A szemmel tartott alanyok még csak nem is sejtették, hogy valaki mérhetetlen messzeségből figyelemmel kíséri ténykedésüket, és mint egy ragadozó, ugrásra készen várakozik, az alkalmat keresve, hogy lecsaphasson áldozatára…

***

Hatalmas kupolavárosok úsztak a sivatagos, forró bolygó felett, amelyet az emberi faj Földnek hívott. A kietlen kődarab a vörös óriás fázisába lépő csillag körül keringett, második bolygóként a Naprendszerben. Az egykor kéklő, élettől hemzsegő planéta vizei rég elillantak, felforrósodott légköre pedig nem volt belélegezhető, az emberek mégis gyilkoltak érte.

Tucatnyi, két-háromezer főt számláló kolónia csatázott az ásványokban bővelkedő bolygó birtoklásáért. A csillagvárosokból kisebb hajók rajzottak ki a megnyíló légzsilipeken át, – és mint már annyiszor – egymásra támadtak. Az űrt lézercsíkok szabdalták, rendszeres időközönként felrobbant egy-egy hajó, és olvadt fémtörmelékkel szórta tele a környéket. Csakhamar a kupolavárosok többsége is lángba borult…

Az egyik csatát vesztett űrvárosnak viszonylag épen maradt a kupolája, de az építmények fényei már nem világítottak. A romok alatt azonban halvány életjelek mutatkoztak: két, négykarú alak próbált felvergődni a felszínre.

– Arion… Arion, életben vagy?! – ordította torkaszakadtából Meó.

– Ne üvölts, kölyök! Még élek – felelte bosszúsan az omladék alá szorult férfi. – Próbálj meg finoman kihúzni innét…! Ááh! Mondom finoman, te barom!

– Azt hiszed, ez olyan egyszerű? A fél állomás rád roskadt!

– Használd mind a négy kezed, ne csak kettővel ügyeskedj, coloskám!

– Nem megy… Kettő kificamodott. Mit gondolsz, én hol voltam, amikor ránk omlott a fal? He? Melletted álltam! Egy órámba telt, mire kikapartam magam a romok alól.

– Jól van, igyekezz!

– Hmm. Úgy látom, megmaradsz…

– Kész szerencse, hogy maradt elég időnk szkafanderbe bújni. – Arion végigtapogatta űrhajósöltözetét, nem talált rajta szakadást és a végtagjai is a helyén voltak. Miután körbekémlelt, idegesen megvakarta sisakja mocskos üvegét.

– Nekünk befellegzett, Meó…

Az épületrengeteg maradványai fölött, az áttetsző burkon lyukak tátongtak, süvítve távozott rajtuk a levegő. Tucatnyi karbantartó robot ügyködött a kupolarendszeren, hogy kiegyenlítsék a nyomást, de a város menthetetlennek tűnt.

– Ideje lelépnünk – vágta hátba társát Meó. – Villámgyorsan el kell jutnunk a hangárhoz!

Erősen meg kellett kapaszkodniuk az útjukba eső tereptárgyakban, mert a vákuum már-már kezdte kiszippantani őket is.

A város siralmas látványt nyújtott; az egykor égbe nyúló épületek helyén csak csonkok árválkodtak. Eltűntek az utak, és a parkok, mindenfelé törmelék kavargott. Egyre terjedelmesebb omladékdarabok emelkedtek a levegőbe. A két űrhajós inkább repülve, mintsem futva közelítette meg a hangárt.

Mivel túlélőkel nem találkoztak, sietve beszálltak egy épen maradt teherhajóba. Alighogy feltárult a hídhoz vezető ajtó, megrohamozták a vezérlőpultot. Meó bevágódott a másodpilóta székébe. – Arion! Te leszel a kapitány.

– Kösz a bizalmat, kölyök – felelte Arion nyersen, majd ő is helyet foglalt.

Az ütött-kopott teherhajót csak nehezen tudták indulásra ösztökélni. Megkönnyebbültek, amikor végre tűzcsóvát okádva felemelkedett, majd egy közeli légzsilipen át elhagyta a várost. Hamarosan a külső bolygók felé vették az irányt.

A vérvörös nap sugaraiban elmerülve, a diadalmaskodó kupolavárosok úgy ereszkedtek a Föld kietlen felszínére, mint a vízben lebegő medúzák.

Arion nagy nehezen levette róluk a szemét. Negyvenes évei végén járó, markáns arcú, kőkemény férfi volt, amolyan mindent túlélő típus. Elszabadult a pokol, és most ki kellett találnia valamit, hogy életben maradjanak. Felsóhajtott.

Öt óriáshajó veszett oda, köztük az övék is. Még emlékezett rá, amikor kisfiúként kimenekítették a lángokban álló városukból. Egykori ellenségeik befogadták a túlélőket, így frissítve a génállományukat, de Arion hiába tanulta meg a rárakódó évek súlya alatt, hogy ebben a világban így működnek a dolgok, mégis fortyogott benne a bosszúvágy.

Sajnos most új otthona is odaveszett, és a vetélytársak nem igyekeztek megmenteni őket. Inkább azzal foglalatoskodtak, hogy mihamarabb kitermeljék a bolygón található ásványokat.

Arion úgy gondolta, egyetlen esélyük a túlélésre, ha eljutnak a külső bolygóknál tevékenykedő csillagvárosokig. Ott dolgoznak ugyanis azok a tudós csoportok, akik nem rivalizálnak a nyersanyagokért, csak egy cél lebeg a szemük előtt: hogy megmentsék a Naprendszert. Két remek kezű szerelőt minden bizonnyal szívesen befogadnak.

Arion rákacsintott Meóra.

– Meg sem állunk a Jupiterig, haver!

– Te nagyon hülye, csak nem ezzel a rozzant bárkával akarsz odáig elvánszorogni?

– Miért is ne?

Meó becsukta a szemét, vett pár mély lélegzetet, aztán halálos nyugalommal a társára nézett.

– A hajó minden bizonnyal képes eljutni a gázbolygóig, de mi nem. Élve nem! Odáig nincs elegendő élelmünk és az oxigén sem tart ki.

– Hmm. Szóval én arra gondoltam, hogy kirámoljuk a fagyóból a zöldségeket, aztán…

– Eszedbe ne jusson! A hibernáció egyáltalán nem biztonságos, valószínűleg nem élnénk túl egy mélyalvást. És egyébként is, ezek a fagyasztókamrák nem ember számára készültek.

– Igen, de egy kis átszereléssel…

– Nem, inkább felejtsd el!

Arion a műszerpultra könyökölt, és egy farkas vigyorával mosolygott a társára:

– Nincs más választásunk, Meó. Megbütyköljük a hűtőrekeszeket, és alámerülünk a fagyvilágba. Aztán bízunk a szerencsénkben. Vagy ha gondolod, már most felvághatod az ereid…

***

Arion kinyitotta a szemét. Csak homályosan látta a környezetét, de azt így is meg tudta állapítani, hogy a faltól falig húzódó plasztacél ablak nagy részét a Szaturnusz tölti be.

Az ágya mellett fiatal ápolónő ült. Egyszerű, fehér ruhában volt, alakját egy istennő is megirigyelhette volna. A hosszú, vörös haj, a szép ívű száj, és az igéző zöld szem láttán a férfi szíve nagyot dobbant.

Az ápoló mind a négy kezét csípőre tette, és összehúzta ívelt szemöldökét:

– Xaun Zulejka vagyok. Maga kicsoda? – kérdezte csilingelő hangon.

– Arion… Arion Carpentier.

– És elárulná, hogy mit keres az űrhajójuk a Szaturnusz jéggyűrűjében?

– Nem akarok érzelgős történetet mesélni magának – nyögte a férfi –, de fogalmam sincs. Meóval a Jupiternél állomásozó csillagvárosokhoz akartunk eljutni… Valószínűleg meghibásodott a fedélzeti számítógép.

– Valószínűleg.

– Egyébként ez a hely is tökéletesen megfelel a céljaimnak – habogta a férfi. – Gondolom, egy kupolavárosban vagyok.

– Éles az esze! – gúnyolódott a nő. – A kétszázharmincötös kutatóhajón van, az orvosi szint intenzív osztályán, útban a Plútó felé.

Arion megdöbbent, nem gondolta volna, hogy egy kutatóhajó képes a Naprendszer határáig elbóklászni. Az odaúthoz elképesztő mennyiségű készletet kell felhalmozni, mivel kifelé haladva a rendszerből egyre kevesebb energia áll rendelkezésre. De mi értelme van egyáltalán odáig elmenni?

Zulejkára nézett: a nő őt tanulmányozta. Arion visszanyelte feltörő kérdéseit, mert feszélyezve érezte magát az átható pillantástól. Két kezét a tarkója mögé tette, próbált nyugodtnak látszani, de csak még jobban pánikba esett. Most döbbent rá, hogy két karját tudja csak mozgatni, a másik kettő eltűnt!

A nő halványan elmosolyodott.

– Nagy szerencséje volt, hogy életben maradt. Két karját amputálni kellett, és szinte az összes belső szervét kicseréltük. Sajnos a társát nem tudtuk megmenteni… Hihetetlenül erős szervezete van, hallja-e? Túlélte a műtéteket és a közel ötszáz éves hibernációt!

Arion körül forogni kezdett a világ, nem akart hinni a fülének. Percekig csak emésztette a hallottakat. Az ápolónő apró adagokban is közölhette volna vele a tényeket!

Ötszáz év! Ötszáz évet töltött tudatlan állapotban, a feneketlen űrben… A tervezett időszak többszörösét… És elvesztette két végtagját, a négy keze volt a mindene! Egy szerelőnek ez a vég… Aztán hirtelen eszébe jutott Zulejka mit mondott Meóról. Önkéntelenül felordított. Ápolók rohantak be a szobába, és lefogták, majd éles szúrást érzett a nyakán. Pillanatok alatt visszazuhant az ismerős sötétségbe.

***

Arion kikönyökölt a magasított erkélykorláton. Lármás város terült el a lába alatt. Az óriáshajó központjában volt, a fő irányítórészleg legfelső szintjén. Körös-körül fehér tornyok meredeztek a csillagdíszes burok felé, mint a jeges hegycsúcsok. A gigantikus építmények az emberi faj zsenialitását hirdették.

Ötszáz év nagy idő, sok minden megváltozott. A technológiai újítások lenyűgözték az egykori szerelőt. Mára már biztonságossá tették a hibernációt, az űrhajók fantasztikus sebességre voltak képesek, és az ultramodern városkomplexumokban könnyű volt az élet.

Intersztelláris multicégek alakultak, az igazi hatalom az ő kezükben volt. Nekik köszönhetően a városok még mindig versengtek ugyan a nyersanyagért, de már együtt kutattak, és nekiláttak terraformálni a Naprendszer planétáit. A Földet újra lakhatóvá tették, és már a Holdnak is volt belélegezhető légköre. A Marson és a gázbolygók egyes holdjain is előmunkálatok kezdődtek, hogy az élet számára alkalmas bioszférát hozzanak létre.

Arion kupolavárosban született, az ő idejében még nem létezett terraformálásra alkalmas technológia a gyakorlatban. Akkor még csakis a csillagvárosokon tudták elképzelni az életet. Mindenesetre érdekesnek találta az új fejleményt. Szabad ég alatt sétálni egy erdőben, vagy a tengerben lubickolni, fantasztikus élménynek ígérkezett. Bár kevés esélyt látott rá, hogy a közeljövőben megtapasztalja ezeket a dolgokat, hiszen óriáshajójuk épp távolodott a Földtől.

Miután felépült a műtétje után, sokat beszélgetett Mante Faurisson asztromérnökkel, az itteni terraformáló projekt vezetőjével.

Arion, Faurisson csapatával járt gyakorlatozni a Szaturnusz holdjaira és az útjukba eső égitestekre. Valósággal falta a számára új és megdöbbentő technológiát. Hamarosan beverekedte magát a legjobb szakemberek közé, és ő lett az asztromérnök jobb keze. Álmában sem gondolta volna, hogy egyszer geomérnök lesz.

Arion neszt halott a háta mögül, megfordult: cuppanós csók csattant álmatag ábrázatán, és vörös hajzuhatag zúdult az arcába.

– Zulejka! – Mélyen magába szívta a nő illatát, aztán viszonozta a csókot.

Az ápolót egy éjjel a szobájában, az ágyában találta. Zulejka akkor közölte vele, hogy ellenállhatatlan vágyat érez a csonkított férfiak iránt. Bár Arion először azt gondolta a nő csupán gúnyolódik rajta, de Zulejka pillanatok alatt meggyőzte, hogy nem a levegőbe beszél.

Már egyáltalán nem bánkódott a két elvesztett karja miatt, boldog volt, és csak ez számított.

– Azt hiszem, ez a fejlemény érdekelni fog, szívem – hebegte két csók között a nő. – Egy kódolt üzenetet kaptunk a Plútóról. A kapitány az irányítóterembe rendelt.

Arion bólintott. Már alig várta, hogy végre újra kimozdulhasson a csillagvárosból. Talán most megteheti.

Az ajtó hangtalanul a falba csúszott. Arion megigazította magán kezeslábasát, majd belépett a tágas terembe. A kapitány egy széles vállú, nyűtt arcú férfi a hajóhídon állt, és két segédjével a főképernyőn futó adatokat böngészték.

Az egyik terminál mögül Faurisson lépett elé, kezében egy monitorral. Nem köntörfalazott, rögtön a tárgyra tért:

– A Plútó mellett elhaladva ezt a kódolt üzenetet fogtuk: „Szétfoszlik a valóság, ha átléped a Naprendszer küszöbét!” – A monitort a férfi elé tartotta. – Még az is elképzelhető, hogy nem emberi lénytől származik az üzenet…

– Értem. És én miért kellek?

– Nagy valószínűséggel ősrégi jeladó léphetett működésbe, amikor elhaladtunk a Plútó mellett. Ennek ellenére Dorian kapitány úgy döntött, kiküld egy osztagot, hogy derítsék fel a terepet, és számolják fel az esetleges veszélyforrást. Mivel a jel a törpebolygó belsejéből jön, le kell fúrnunk odáig. Maga ért a fúrótornyokhoz, és le tud oda juttatni egy különítményt.

– Vállalja a feladatot? – szólt közbe a kapitány.

– Természetesen!

– Bízom az ösztöneiben. Hozza vissza épségben a csapatomat!

– Azon leszek, uram!

– Köszönöm! Az átkelőhajó már csak önre vár.

Arion biccentett, aztán sarkon fordult, és sietősen a hangárkapu felé vette az irányt.

Az űrhajókkal telezsúfolt csarnokban megismerkedett a különítmény további négy tagjával: a pilótával és a speciálisan kiképzett katonákkal. Majd két technikus segítségével ő is magára öltött egy szkafandert, amiről leszereltek két felesleges kart, aztán társaival egyetemben beszállt az átkelőhajóba.

A komp közel négyezer kilométert tett meg, mire elérte a Plútó felszínét. Mivel a vöröses színű törpebolygó csupán vízből, ammóniából és metánból álló kozmikus jéghegy volt, Arion úgy gondolta a fúrással nem lesz gond. Inkább amiatt aggódott, ami a mélyben várt rájuk.

– Jól van emberek, leseggeltünk! – közölte a tényeket Szofron, a pilóta. – A 401-es szegmens horizontális Nyolcas mezejében vagyunk. Az E4H52-es koordinátán… plusz-mínusz pár méter. Akinek dolga van odakint, szedelőzködjön!

Arion morgolódva magukra hagyta a csendben beszélgető kommandósokat, és elindult a hátsó raktárrész felé. Csak akkor kezdett jobb kedvre derülni, amikor a zsilipajtó feltárult előtte, és meglátta a mozgódaru alkatrészeit.

A robotmunkásoknak több mint egy órájukba telt, mire a férfi irányítása alatt felállították odakint a tízméteres fúrótornyot. Arion hamarosan megkezdhette a munkát. Elégedetten tanulmányozta a szeme elé vetített szerkezeti ábrát, majd összecsapta a tenyerét, aztán a kapcsolóra tette a kezét.

A fagyos felszínbe úgy hatolt bele a fúró titán-nitrit feje, mint kés a vajba. Por- és jégdarabok szakadtak ki a felszínből, de nem jutottak messzire, a Plútó gravitációja lassan minden törmeléket visszarántott.

Közel hét óra múlva a fej egy üregbe hatolt, majd az adást figyelő kijelző felcsipogott, jelezve, hogy elérte a forrást. Arion visszahúzta a fúrót.

– Jól van emberek, én végeztem, indulhat az osztag! – mondta elégedetten.

– Vettem, torony! – felelte Larion, az osztagparancsnok. – Behatolunk! Utánam, Aldó, Damos!

A három kommandós kibiztosította a fegyverét, kiszállt a kompból, aztán bekapcsolták a szkafanderbe épített rakétákat, és egymás után beleszálltak a vájatba.

Miután a különítmény elérte a kisbolygó belsejében tátongó üreget, hirtelen megszakadt velük minden összeköttetés.

– Utánuk megyek! – jelentette ki Arion nyomban, és kiugrott a kivilágított fúrótoronyból.

– Figyelj, haver, ez túl veszélyes! – rökönyödött meg a pilóta. – Inkább hívok erősítést.

– Jó ötlet, Szofron! – helyeselt Arion, majd felkapcsolta sisaklámpáját. Bekapcsolta a rakétáit, aztán belevetette magát a több kilométer hosszú csőbe.

Amikor elérte a Plútó gyomrában rejlő üreget, mindennemű zaj megszűnt a közelében. Megsüketült az adóvevője, és nem hallotta a saját lélegzetét sem. Felkiáltott megdöbbenésében, de az sem jutott el a füléig. Próbált úrrá lenni a rátörő pánikon, mélyeket lélegzett és ökölbe szorította remegő kezét. Néhány pillanattal később kikapcsolta a rakétákat, és a földre huppant.

Az üreg nagyságát nem tudta megállapítani, lámpája hatósugarán túl a falak belevesztek a homályba; a bolygó belsejében rejtező titkos világ az örök sötétség birodalmának ígérkezett. Hamarosan azonban felfedezett egy halvány fényforrást. A mesterségesen létrehozott nyílástól nem messze, egy mélyre nyúló hasadékban viharvert űrhajót pillantott meg. A hasi részén nyitott bejárat felől kékes derengés áradt, amiben feltűnt az egyik kommandós alakja. Hanyatt feküd a földön. Szkafanderén golyó ütötte lyukak tátongtak, sisakja maszatos volt a belülről ráfröccsenő vértől.

Arion magához vette a halott férfi fegyverét, és fellopakodott a hajó rámpáján. Amikor belépett az űrhajóba, az elé táruló látványtól úgy érezte, megfagy a vére. A szűk előrészben egy nyitott fedelű, üres hibernátortartály előtt a másik két kommandóst pillantotta meg kicsavarodott végtagokkal, szitává lőve.

Hátrálni kezdett, azonban valaki elkapta a karját és oldalra rántotta. Gennyes, nyálkás, fekélyekkel tarkított arcba bámult bele. A sárga szemgolyó nem rá bámult, csak forgott a rothadó szemgödörben. Az idegen teste is taszító látványt nyújtott: petyhüdt bőre cafatokban lógott, a bordák ívei kilátszottak alóla. Azután hirtelen, mintha tüzet fogott volna a lény, bőre füstölögni kezdett. Rothadó jobb karjával még közelebb rántotta magához a megkövült űrhajóst.

Megöltem őket! Nem tehettem mást… visszhangozta egy hang Arion agyában. A négykarú szörnyszülöttek rám támadtak, de én rábírtam őket, hogy öljék meg egymást!

Arion hangtalanul ordított, szabadulni akart a lénytől, de nem tudott elmozdulni a helyéről, úgy érezte, hogy oda van szögezve a padlóhoz.

Szerencsére te életben maradtál… Hasonló vagy a fajtámhoz, két kezed és két lábad van, úgy nézel ki, mint egy rég volt Skuber. Neked kell átadnom a tudást! Az idegen hozzáérintette a homlokát az űrhajós sisakjához. A förtelmes koponya közeli látványától Arion öklendezni kezdett.

Nem szabad elhagyni ezt a rendszert, jegyezd meg! Ha átlépitek a határt, elpusztít az antianyag-világ! – Több milliárd évvel ezelőtt ezért pusztult ki a mi fajtánk is… Az élet a bolygókon! Ez nem fordulhat elő még egyszer! Megértetted, barátom? Megértetted?

Az űrhajós sírva bólintott, iszonyatosan hasogatott a feje. Félt az idegentől, de egyben sajnálta is: az egykori, eltorzult arcból végtelen szenvedés és fájdalom sugárzott.

Az én kipusztult fajtám is ebben a rendszerben fejlődött ki, jóval előttetek. Az eltelt évmilliók alatt kezdtem elveszteni a reményt, nem hittem volna, hogy újra kivirágzik errefelé az élet, az értelem…

Az aszott lény szájából sárga váladék folyt.

Eljárt felettem az idő… Itt a mélyben túléltem a csapást, a perzselő fényt, de már akkor haldokoltam, amikor mélyálomba merültem. Megmaradtam hírmondónak, hogy figyelmeztessem az utánunk jövőket… Tiéd a tudás, élj vele… Ég áldjon… Barátom…

Az idegen elernyedt, Arion újra tudott mozogni. Felpattant, és kiviharzott a hajóból. A csend megszűnt körülötte. Hallotta dübörgő szívét, ahogy az a vért pumpálta az ereibe, és fülhallgatójában a rakéták tompa moraját. A nyílás felé vette az irányt. Alig várta, hogy elérje a felszínt.

– Arion, Arion, hallasz?

– Igen… Szofron!

– Na, végre! Mi történt odalent? Megvannak a fiúk?

– Meghaltak!

– A rohadt életbe! Igyekezz, haver! Kezd szétesni alattam a Plútó!

Arion maga is tapasztalta, hogy a vájattal valami nem stimmel: repedések keletkeztek a falán és jégdarabok hullottak a fejére. – Szofron! – kiáltotta a mikrofonjába. – A kompot vészstartra előkészíteni! Egy perc múlva felszállás!

Szédelegve igyekezett feljutni. Rengéshullámok futottak végig a vájaton, a hengeres alagút enyhén megcsavarodott, és egyre nagyobb omladékdarabok záporoztak a mélybe. A köztük való manőverezés alaposan próbára tette Arion reflexeit. Amikor elérte a felszínt, betájolta magát, majd megcélozta a komp nyíló ajtaját. Nem foglalkozott azzal, hogy esetleg kitöri a nyakát, maximális sebességgel repült be rajta.

– Na, csakhogy megjöttél! – harsogta a pilóta, amikor meghallotta az utastérben a hangos puffanást. – Ideje eltűnnünk innét!

Az átkelőhajó körül egyre több repedés keletkezett. Alighogy felszálltak, beszakadt a felszín, és gigantikus hasadék nyílt meg alattuk. Maximális sebességgel tették meg az utat a kupolavárosig.

Arion úgy érezte, a csillagok már soha többé nem fogják háborgó lelkét megnyugtatni.

***

Dorian kapitány nem hitte el Arion meséjét a végpusztulásról, ami rájuk vár, ha tovább folytatják az útjukat. Úgy vélekedett, a rivális multicégek valamelyike próbálta meghiúsítani a küldetésüket, hogy aztán a saját városkomplexumaikat küldhessék ki elsőként a távoli, ásványokban gazdag, földszerű bolygókra.

Az irányítóteremben minden szempár a kapitányra és Arionra szegeződött.

– Kapitány! – kiabálta a geomérnök torkaszakadtából. – Ha elhagyjuk a Naprendszert, azzal mindenkit elpusztít! Önmagát, engem, az összes élő teremtményt… Forduljunk vissza!

– Arion, ha még sokáig akadékoskodik, isten bizony kidobatom a hajóból! – felelte ingerülten a kapitány. – Ez a döntés nem tartozik az ön hatáskörébe.

– Adok én magának mindjárt hatáskört! – sziszegte Arion, egy hidrokulcs akadt a kezébe.

– Ne csináljon ostobaságot! – rivallt rá Faurisson, és elkapta a karját. – Vagy le akarja lövetni magát?

Farkasszemet néztek.

– Nyugalom, Arion! – tette hozzá Faurisson.

A teremben lévők feszülten figyelték őket. Ekkor nyílt a zsilipajtó, és Zulejka rontott be rajta. – Carpentier, teljesen megőrültél? Azonnal hagyd abba ezt a hülyeséget!

Arion arca bíborvörösre változott, fogai összecsikordultak. – A rohadt életbe, nagyon remélem, hogy nem nekem lesz igazam… – Hagyta, hogy Faurisson kivegye kezéből a szerszámot.

A kupolaváros hetekig haladt tovább gond nélkül. Már-már úgy tűnt, sikeresen elérik céljukat, ám egy napon eltűntek az égről a csillagok, és hatalmas energia-kisülések cikáztak a feketeségben. Óriási, fényes gömb közelített a csillaghajó felé lélegzetelállító sebességgel…

A városban mindenfelé sziréna hangja szólt, az irányítótorony központja olyan volt, mint egy felbolydult méhkas. Mérnökök, technikusok, csillagászok és geológusok szaladgáltak föl-alá. Képernyők vibráltak, vezérlőpultok villogtak, és egyfolytában ki-be kapcsoltak a vészjelző lámpák.

Arion és Zulejka a főtorony erkélyén álltak, dermedt némaságba burkolózva kémlelték a kupola egét.

– Igazat mondott az idegen… – lehelte végül elkékült ajakkal Zulejka. – Mind meg fogunk halni!

– Szeretlek, Zulejka! – Arion szorosan átölelte a nőt. – Még a halál sem választhat el tőled… – Hosszan megcsókolta kedvesét. Az ő arcán is végigfolytak a lány forró könnyei.

A gömb hatalmasra duzzadt, úgy haladt az űrben, akár az üstökösök, csakhogy a csóva, amit maga után húzott, azonos volt a halállal és a káosszal; vakító fénnyel söpört végig a csillagvároson. Az emberek nem léteztek többé: kiradírozták őket a világból.

Ahol a gömb elhaladt, oda magával vitte a pusztulást. Megtépázta a bolygókat, holdakat változtatott sodródó törmelékhalmazzá. Amint elérte a rendszer végét, összezsugorodott és elenyészett a semmibe. A haldokló nap ezután már csak kihalt, élettelen, pályájukról kimozdult planétákra szórhatta sugarait.

Epilógus

Néhány millió év leforgása alatt a Jupiterbe elegendő anyag áramlott a közelébe került Szaturnuszból, hogy a kritikus tömeget elérve, belsejében beindulhasson a magreakció. Hamarosan új csillag ragyogott fel a rendszerben. A folyamatosan hűlő fehér törpe megmaradt bolygói, holdjai lassan pályára álltak körülötte, és az egyiken kisarjadt az élet…

A novella megjelent az Új Galaxis Antológia 17. számában.

Ragadozók

2010-04-16T00:02:00.000-07:00

Részlet...

1.

A transzport

Órák óta szemerkélt az eső. Az űrrepülőtér betonján mindenhol tócsákba gyűlt a víz. A rossz idő ellenére mégis nagy nyüzsgés volt a hangároknál. Percről-percre egyre több utasszállító hajó érkezett és belsejükből csak úgy özönlöttek kifelé a sokféle nációk képviselői.

Boldog-boldogtalan álarcot viselt, ezen most nem csodálkozott senki. Elkezdődött a farsangok farsangja; a Maszkok karneválja, amely csodálatos jelmezeivel, és egyedi atmoszférájával minden idők leghíresebb rendezvényei közé tartozott, galaxis szerte.

Egy karcsú alak figyelte az előtte elhömpölygő, tarka forgatagot. Testével nekitámaszkodott a központi hangár oldalának, és félig eltakarta a táblát, amely mindenkinek a tudtára adta, hogy az épület a TekRes, a Terra Kettő Rendfenntartó Szektor tulajdonát képezi.

Felnézett, próbálta megkeresni a Terra egét jelentő, távoli színes foltokat, de csak a végtelenbe nyújtózkodó, többszintes hangárépületeket látta minden oldalon. Az eső valahogy mégis lejutott a talajig.

A karcsú nő elfintorodott.

– Senki nem mutat hajlandóságot a közeledésre, ezért kár volt eláztatni a maskarám – jelentette ki félhangosan. – Pillanatnyilag látva, hogy nem történik semmi, sarkon fordult és a közelben dokkoló, tányér alakú hajó felé vette az irányt. Leopárdmintás overallja jéghidegen tapadt a testére, fázósan összébb húzta magán bőrdzsekijét. Mielőtt beszállt volna a hajóba, lehúzta fejéről az átázott maszkot és kicsavarta belőle a vizet.

Amikor benyitott a félhomályos társalgóba, két társa szembe fordult vele és kérdőn meredt rá. – Mi újság, Gepárd? – kérdezték egyszerre.

A nő megrázta a fejét. – Nem jött el a tag – csapzott szőke haját hátradobta a válla fölött. – Éjvadász legközelebb te tolod ki a képed az esőbe.

– Nem lesz olyan, hogy legközelebb. – Éjvadász cifrát káromkodott a bajsza alatt és a mellette ülő társa hátára csapott. – Mondhatom, ezt jól összehoztad, Párduc! – Fekete szőrzete alatt hullámoztak az izmok, ahogy gesztikulált. – Már négy órája várunk arra a zsíros szállítmányra. Szerintem csak szórakozott veled a megbízód! – rávicsorgott minden nyomorúsága okára.

Párduc is grimaszolt egyet, azután barátságosan így felelt:

– Biderdó el fog jönni, tegnap megállapodtunk. – Egy villámgyors mozdulattal képen törölte az asztaltól feltápászkodó, macskaszerű teremtményt.

Gepárd sztoikus nyugalommal szemlélte a kitörni készülő csetepatét.

– Te vadmarha, majdnem kiesett az aranyfogam! – hördült fel Éjvadász, és egy jól irányzott oldalrúgással kipenderítette pofozkodó társát a székéből.

Párduc először a kabin falának vágódott, majd nagy nyekkenéssel a padlóra zuhant. – Bunyót akarsz provokálni, te bolhás dög? – köpte a szót, ahogy talpra szökkent.

Vérben forgó szemekkel méregették egymást.

Mint két meggárgyult szobor! Gepárd a fejét csóválva mustrálgatta nekivadult társait.

– Mi lenne fiúk, ha ezt a kis összezördülést nem a társalgóban rendeznétek? – lépett közelebb. – Lássátok be, ez a kétszer kettes fémfalú helyiség nem a legalkalmasabb heves viták lebonyolítására. Úgyhogy ajánlanám az űrhajónk előtti szabad teret.

– Hű de vicces vagy, szöszi – villantotta elő hegyes ragadozófogait Éjvadász. – Ha a leszálló pályán kezdenénk ütlegelni egymást, pillanatokon belül rajtunk lenne a Rendfenntartó Osztag fele. – Rövidnadrágjából előkígyózó farka begörbült; támadni készült.

– Mindennek van előnye – kezdte mondandóját Párduc. – Kapunk egy szép kis cellát, egy hétig nem lesz gondunk kajára, sőt elfelejthetjük a hitelezőinket is. – Bosszankodva leporolta magát.

Gepárd szeme hosszan elidőzött Párducon. A férfi izmos testén sötét, testre szabott ruha feszült. Arcát általában párducszerű maszk takarta, de most a tarkójára tolva viselte. Rövidre nyírt fekete haja kiemelte markáns arcvonásait. Zöld szemét résnyire összehúzta és jó neveltség ide vagy oda, vicsorgott is.

A nő Éjvadászt igaz barátnak és hű társnak tartotta. A kapitányhoz viszont másképpen vonzódott, csak ezt nem hangoztatta nyíltan. Még soha nem vallott szerelmet senkinek sem, de már jó ideje erős késztetést érzett, hogy kivételt tegyen.

Gepárd vállat vont. – Ti tudjátok, fiuk… Aztán kárt ne tegyetek a hajóban!

– Álljatok le a heccelődéssel, jött valaki! – ocsúdott fel Éjvadász, a külső érzékelő rendszerre kapcsolt monitorra bökött; egy kopasz férfi álldogált a hajó rámpáján.

– Ő lesz a mi emberünk! – mondta a kapitány, és fejére húzta a maszkját. – Gepárd, fogadd a vendéget!

Éjvadász felröhögött. – Aztán nem ám orrba gyűrni a kis kopaszt, ha a gümőid láttán kiguvadnak a vizenyős szemei! – rikoltotta.

– Inkább téged kellene orrba vágni, te perverz macska! – fortyant fel Gepárd, miközben a pilótafülkével szembeni zsilipajtón kilépett a legénységi folyosóra. Gépolajszag csapta meg az orrát, ahogy végighaladt a kábelekkel telefuttatott helyiségen. Feje fölött az egyik neoncső sercegve pislákolt.

Az az átkozott murai megjavíthatná végre, tűnődött magában. Elméletileg a fajtája szeret barkácsolni…

Belépett a biztonsági zsilipbe. A monitorról egy fogát piszkáló, köpcös alak vigyorgott rá. Gepárd úgy döntött, lehet, mégis orrba vágja a jövevényt.

A konzolon gyorsan végigfuttatta a külső panel nyitó kódját. A hőkezelt fémajtó négy szabályos háromszögre szakadva húzódott félre.

A kinti rámpán várakozó férfi bekukkantott.

– Hello… Ó! – kezdte nagy elánnal, de amikor végigmérte a nőt, majdnem lenyelte a szájában forgatott fogpiszkálót:

– A kapitány a társalgóban várja… khm, uram. – Gepárd keze ökölbe szorult. – Ha befejezte a szemezést a melleimmel, akár indulhatunk is.

– Hát… hogyne, persze. Biderdó – mutatkozott be a férfi.

Gepárd résnyire húzott szemel sarkon fordult, és kilépett a folyosóra.

– Micsoda bula… – hebegte Biderdó, majd nagyokat nyeldekelve követte vendéglátóját.

A bezáruló ajtó résén át egy vörös hajú nő lopakodott be a hajóba…

A társalgó ajtaja szisszenve csúszott a fémfalba. Éjvadász és a kapitány barátságosan méregették a jövevényt.

– Üdvözlöm a Széltoló fedélzetén, Biderdó. Érezze otthon magát. – Párduc hellyel kínálta a nő mögött besorjázó, megkukult alakot. – Gepárdot már nyilván ismeri. Ez az alak itt mellettem Éjvadász, osztályon felüli pilóta – mutatta be szőrösebbik társát is.

Mivel a műanyag borítású asztal körül csak három szék volt, Gepárd állva maradt, így kikerült Biderdó látószögéből. A köpcösnek furcsamód megeredt a nyelve:

– Örvendek… nos, nem húzom az időt, a tárgyra térek. – Fekete kezeslábasának zsebéből egy köteg bankót húzott elő. Fülig érő mosollyal dobta az asztalra. – Hatezer hitelegység. Ha az áru célhoz ér, további hétezret adok.

– Mi az áru és hova kell szállítani? – érdeklődött Párduc, miközben igazított a maszkján.

Biderdó az asztal tetejére rakta mindkét lábát, közel Éjvadász kíváncsiskodó kezéhez, és hátradőlt a kényelmetlen, csővázas széken.

– A cél mindegy, csak minél távolabb ettől a sárkupactól! Az áru én vagyok, és akár máris indulhatunk. – Biderdó arca elkomorult. – Sajnos, aki miatt idelátogattam, már elhagyta a bolygót. Viszont a felbérelt vérebei közelebbi ismeretségbe szeretnének kerülni velem…

Világos beszéd volt, Párducnak mégsem tetszett. De a fuvart vállalniuk kellett. Az utóbbi időben nem ment olyan fényesen a szimpla kereskedelem, ezért néha csempészkedtek is. De így is hitelt hitelre halmoztak, végül totálisan leégtek.

A kapitány Biderdóval az űrkikötőtől nem messze lévő lebujok egyikében futott össze. A férfi magántulajdonú teherhajót keresett. Jobb híján Párduc ajánlkozott, mivel nem volt szakmabeli a környéken. A csempész és kétes kereskedő hajók ritkán látogatták a Jagga-rendszert. Ezen senki nem csodálkozott, hisz a Terra Kettő a Bolygóközi Rendfenntartó szektor központja volt. A trió a Maszkok karneváljára jött, amit minden évben megrendeztek a bolygón. Álmukban sem gondolták, hogy éppen itt akad a horgukra ilyen zsíros fuvar.

– Áll az alku – határozott a kapitány, és felállt az asztaltól. – A Mura bolygóra megyünk.

– A Türkiz rendszerbe? – kérdezte némi éllel Biderdó, ő is felállt. – De hiszen az a nagymacskák birodalma! Vad vidék!

Éjvadász egy hirtelen mozdulattal felugrott az asztal tetejére és guggoló pózba vágta magát. – Nem vadabb ettől a környéktől – dorombolta –, de ha nagy gáz van, mehetünk máshova is. – Vigyorgó képét közel tolta Biderdó arcához.

– Megdumáltál – váltott át a köpcös tegeződésre. – Jó lesz a Mura. De többet holtbiztos, hogy nem üzérkedek macskafélékkel.

Éjvadász rákacsintott a fejét csóváló Párducra, majd lehuppant a padlóra, és berobogott a pilótafülkébe. Onnan szólt vissza:

– Felszállunk. Jó volna, ha megtalálnátok a biztonsági üléseket. Különben még bajotok eshet.

– Erről az alakról azt állították, hogy idézem: osztályon felüli pilóta – süvöltötte megrökönyödve Biderdó.

– Az is! – Gepárd megbízójuk vállára tette a kezét. – Éjvadász a Murán született és általában kiakad, ha a szülőhelyét le vadvidékezik. Ilyenkor egy kissé kapkodva vezet.

A köpcöst egy erőteljes rántással lenyomta a társalgó falából kiálló startülések egyikére, majd ő is helyet foglalt mellette. Biderdó arcáról lefagyott a mosoly.

– Gepárd, ha lennél szíves nem kötekedni a megbízónkkal…

A szőke nő idegesen bólintott a kapitány megrovó szavaira.

Párduc az asztalon felhalmozott hatezer hitelegységet a zsebébe gyömöszölte, majd belépett a pilótafülkébe és helyet foglalt a navigátori székben.

Éjvadász kilépési kérelmét a központ jóváhagyta, a monitoron pillanatokon belül feltűntek a javasolt légifolyosó és röppálya kódok. A nagymacska ezeket az egyszerűség kedvéért egyből elfogadta. – Ilyen békésen is ritkán távozunk egy bolygóról – vigyorgott Párducra, és egy határozott mozdulattal felemelte a hajót a hangár szénbeton padlójáról.

A kettős napú bolygó fölső régióiban a teherhajó még utoljára megfürdött a vörös fényű napok sugaraiban, majd kék színben tündökölve kirobbant az űrbe. Szó szerint kirobbant: ionsugarak ütköztek energiapajzsának, kék derengésbe burkolva a fedélzetét.

– A jó életbe, valakik lőnek ránk! – Éjvadász hangja sipítva tört elő a társalgó hangszórójából.

Gepárd sietve lekászálódott a nyöszörgő Biderdóról.

– Szerencséd, hogy nem én estem alulra – szólt oda a köpcösnek, majd rohanva feltépte a pilótafülke ajtaját. Párduc éppen akkor ült vissza a székébe az ágyékát tapogatva.

Egy újabb detonáció az álló nőt a megdöbbent kapitány ölébe lökte. Párduc futólag konstatálta magában, hogy a szőke szépség milyen puha egyes helyeken. Nem úgy, mint az a rohadt fémkamera!

– Levált a hátsó védőpajzs! – ordította Éjvadász. A hajtómű energiájának húsz százalékát egy gyors mozdulattal átirányította a pajzsokra. – A támadók 132 foknál közelednek, kapaszkodjatok!

Jobbra kapta a Széltolót és kihúzott a tűzvonalból, majd éles szögben megdöntötte a hajót, és kilencven fokot fordult. Lézertalálat rázta meg a fülkét. Éjvadász jobbra-balra himbálta a hajót, hogy elkerülje a további lövedékeket, majd felkapta a gépet és hirtelen balra vágott. A maximumig pöckölte a gyorsító kart, és bevágódott az ellenség közé. A támadó hajók meglepetten rebbentek szét az űr sötét bársonyán.

– Három DDR típusú elfogó vadászgép! – azonosította be Párduc az ellenséget.

– Mi a fenét akarnak ezek tőlünk? – kérdezte Gepárd, és alig észrevehetően feljebb csúszott Párduc ölében.

– Kérdezd Biderdót, az a nyavalyás szerintem tudja! – krákogta Éjvadász, le nem véve a szemét a monitorok vadul villogó kijelzőiről. – Ja, és jó volna, ha nem itt ülnétek rakáson! – Amíg a számítógép kiszámítja az ugráshoz szükséges koordinátákat, kezelésbe vehetnétek a lézer ágyúkat – fakadt ki a murai. – No, mi lesz már?

Újabb energialövedékek csapódtak a teherhajónak, kivételesen most szemből. A roham nem maradt viszonzatlanul, két vörös fénysugár hagyta el a zárótűz alá vett hajót.

Gepárd felkiáltott. – Biderdó fent van az ágyuknál! – Aztán már rohant is kifelé, a társalgón át, a folyosóra.

A főfolyosóról két ajtó vezetett a lövegtornyokhoz. A balra eső bent volt a falban, Gepárd arra imbolygott tovább. A benti kis kabinban található fémlétrán át felmászott a kupolaszerű ágyúállásba.

A dupla csövű löveg hallgatott, pedig Biderdó a célzóberendezés előtt ült. Kopasz fejére egy kereskedelmi forgalomban lévő lézerpisztoly csöve csatlakozott. A kar, ami tartotta, egy feltűnően csinos, fekete dresszbe öltözött, vörös hajú nőben végződött.

– Kezeket tarkóra! – mondta az idegen vontatottan, és az automata fegyver párjával a padlóból felbukkanó szőke nőre célzott.

Egy fejvadász! – villant át Gepárd elméjén a fejismerés.

A jobb kettesből vörös iker fénypászma vágódott ki az egyre zsugorodó bolygó felé, és majdnem telibe találta a V-szárnyú vadászgépek egykét.

Párduc beüzemelte a másik löveg ágyút!

– A szentségit, Gepárd, miért nem lőttök? – érdeklődött a férfi a pultba épített kommunikátorból.

A teherhajó hevesen megrázkódott, Biderdó kibukott az ülésből. Feje nagyot csattant a célzó pulton, elájult. A két nőnek sikerült talpon maradnia.

A vörös jobb könyökével maximumig tolta a kom kihangosítóját. – Állj le a tüzeléssel kapitány, különben szétlövöm Gepárd fejét.

– Ki a fene vagy te?

– Egy fejvadász.

A tüzelés abbamaradt.

– Okos döntés… – A nő megengedett magának egy félmosolyt, és álla vonaláig érő hajtincseit kifújta szép metszésű arcából. – A pilótafülkében találkozunk – búgta, majd bontotta a vonalat.

Gepárd ugrásra készen várakozott. Bosszantotta a fejvadász magabiztossága.

– Erre már nincs szükség – mondta a vörös, és az egyik lézerpisztolyt a combjára szíjazott pisztolyövébe csúsztatta, majd bekapcsolta az övére csatolt kis hatósugarú adó-vevőt.

– Vörös gráciák! Minden a terv szerint halad, szüntessétek be a támadást!

– Rendben, Virgin. Biderdó hogy van?

– Él.

A fejvadász kikapcsolta a kommunikátort.

Gepárd ezt a pillanatot választotta a támadásra. Egy hatalmas szökkenéssel ráugrott ellenfelére és leteperte a fémpadlóra. A fejvadász páros lábbal felrúgott, és Gepárd már repült is tovább egyenesen az eszméletlen Biderdónak, majd a férfit magával sodorva csapódott a lövegtorony áttetsző falának.

Ellenfele csípőre tett kézzel várta, hogy feltápászkodjon. Nem támadt újra, ugyanis Gepárd kezében felismerni vélte saját bejáratú pisztolyait, melyek most a változatosság kedvéért rámeredtek.

– Hát jó, szöszi, ezt a menetet te nyerted – gratulált Virgin, majd homlok ráncolva hozzátette: – Na, mi lesz? Meghúzod végre a ravaszt?

– Nem gyilkolok harmincon túli nőket – vont vállat Gepárd. – Párduc majd dönt a sorsod felől. – Félreérthetetlenül intett a lejárat felé.

– A kopasszal mi lesz?

– Marad.

– Én nem hagynám itt… – morogta maga elé a fejvadász, aztán elindult lefelé a fémlétrán.

A V-szárnyú vadászgépek rajformációba rendeződve követték a teherhajót, hihetetlen pontossággal utánozva annak manővereit.

Éjvadász adrenalin szintje visszaállt a normálisra. Ez megfigyelhető volt a vezetési stílusán: már nem rángatta a botkormányt. – A számítógép készen van a navigációs számításokkal – konstatálta –, most már biztonságosan fénymeghajtásra kapcsolhatunk. Akár most.

– Azt egyelőre nem ajánlom, cicus! – tiltakozott a fejvadász, miközben a szeme villámokat szórt. – A társaim zokon vehetik, ha szó nélkül lelépek.

– Nem vagy abban a helyzetben, hogy parancsolgass! – förmedt Gepárd a vörös hajú nőre, aki a navigátori székben ült megkötözve, majd továbbpásztázta az űrt a plasztacél ablakon át.

– A kapitányotok túl szorosan kábelezett az üléshez – szitkozódott Virgin. – Legalább a mellemre lehetett volna tekintettel…

– Kuss! – Gepárd a fegyverek csövét a fejvadász szájába gyömöszölte. – Nem tetszik a stílusod, vörös! Ne akard, hogy megetessem veled a pisztolyaid!

A pilótafülke ajtaja félrecsúszott. Párduc lépett be nyomott hangulatban.

– Biderdó nincs a lövegtoronyban. Benézek a motorházba, talán ott… hé, Gepárd! Mi a nyavalyát művelsz?

– Csak barátkozik – sóhajtotta Éjvadász.

A vörös hajú nő kommunikátora felcsipogott, aztán statikus zaj kíséretében torz hang tört elő egy kódolt frekvencián:

– Virgin jelentkezz! Egy űrhajó vált le a törzsetekről… Körbevettük, de egyfolytában menekülni próbál.

A fejvadász hátrakapta a fejét, a pisztolycsövek kicsúsztak a szájából. – Lőjétek szét, különben ugrott a vérdíj! – harsogta.

A trió döbbenten bámult Virginre, aki egy kígyó sikamlós ügyességével csúszott ki a kábelrengetegből, másodpercekkel később felpattant és mélyen Párduc szemébe nézett.

– Jegyezd meg egy életre, engem nem lehet megkötözni!

– Keresztüllőlek! – vicsorgott Gepárd.

– Akkor vérdíj lesz a fejeteken – közölte hidegen Virgin. – Ha együttműködtök, részesedhettek a vérdíjból.

Éjvadász felmordult. – Nem hiszem, hogy lesz rá alkalmunk, ha nem lépünk le időben… – A monitorra bökött. – Nézzétek!

Rendfenntartó hajók úsztak egyre közelebb a gyilkos fogócskába feledkezett vadászgépek felé, figyelmeztető sortüzek tucatjaival bombázták a viszálykodókat. A megzavart V-szárnyúak gyűrűjéből a háromszögforma űrhajó egy fényes csík kíséretében átlépett a hipertérbe.

– A kopasz fény fölé kapcsolt – mérgelődött Éjvadász. – Lenyúlta az egyetlen mentőhajónkat. Hát nem remek?

A fejvadász Párduc elé lépett, ajka szinte érintette a férfi maszkját. – Döntened kell kapitány! – Hallgatott egy sort. – A Rendfenntartók kezére játszol, vagy segítesz elkapni a tar fejűt?

– Ugyan már! – szólt közbe Gepárd – Biderdó bárhova mehetett, évekig is kereshetnénk. Én azt mondom, a nőt passzoljuk át.

– Tudom, hova ment – mondta sejtelmesen Virgin. – A köpcös fejére tűzött vérdíj negyvenezer hitelegység. Ha csatlakoztok, osztozás egyenlő részben, hét felé.

– Természetesen csatlakozunk – nyögte Éjvadász, és a fénymeghajtó billentyűzetét kezdte babrálni.

Párduc rövid megfontolás után bólintott. Furcsa bizsergést érzett az ágyékánál, Lenézett. Virgin simogató kezét látta.

– Te szemét! Van képed eltűrni, hogy ez a némber simogat? – fakadt ki Gepárd, olyan erővel szorította a pisztolyok markolatát, hogy ujjpercei elfehéredtek.

A fejvadász egy félmosoly kíséretében bekapcsolta adóvevőjét:

– Vörös gráciák! Egyezséget kötöttem a Széltoló kapitányával, várjatok ránk a Poctor Ötnél!

– Vettem, bár nem örülök neki – válaszolta a recsegő hang. – Az aszteroidamező külső övénél találkozunk, vétel!

A vadászgépek egy szemvillanás alatt eltűntek a rendfenntartó hajók armadája elől. Azoknak már csak egyetlen célpontjuk maradt: a teherhajó.

– A szükséges információkat majd elújságolom az út alatt. – A fejvadász az övéből egy átlátszó műanyag kártyát vett elő és odaadta a vigyorgó pilótának. – A megbízóm, a Bíbor hercegnő ajándéka.

– Ha nem tévedek, ez egy méregdrága koordinátor kártya – jelentette ki Éjvadász, aztán a kártyát becsúsztatta a leolvasó egységbe, és a monitoron máris futottak a Poctor Öt adatai. A Murai elfüttyentette magát, majd dorombolva megszólalt:

– Vánszorogjatok a startülésekbe, fénysebességre kapcsolunk!

Mielőtt a Rendfenntartók a fedélzetre léphettek volna, a teherhajó is eltűnt a térnek erről a pontjáról.

Ragadozók 2

2010-04-15T07:11:00.000-07:00

Poctor Öt

Biderdó hajója kilépett a hipertérből. A messzeségben egy kék golyó lebegett, amit nagy kierjedésű sötétzöld foltok tarkáztak: a Poctor Öt. A bolygó és a napja között csillámló por- és aszteroidamező keringett. A hajó a kozmikus törmelék felett repülve közelített a bolygó felé.

Kinyírlak Bíbor szuka! Biderdó kikapcsolta az automatikát és kézi vezérlésre tért át. Ajkát beharapva meredt a hátsó kamerára; három újabb fénypont jelent meg a végtelenben, amit nemsokára követett egy negyedik villanás is.

Ezek a gráciák lesznek meg a cicamicák... De hamar ide ette a fene őket!

A gyorsjáratú vadászgépek, bár még lőtávolon kívül voltak, tüzet nyitottak a lomhább, háromszögforma űrhajóra. Biderdó legnagyobb sajnálatára.

Na, ne! Nem fogok tandemben repülni az ellenséggel! Egy merész bukórepüléssel bevágódott az aszteroidamezőbe. A konzolon gyorsan megnyomott egy gombot, mire a képernyő taktikai szkennerre váltott, és egyszeriben kirajzolódott az összes meteorit a közelében. Vad cikkcakkban kezdett el száguldani a kőtömbök között.

A vadászgépek lekoppintották a manővert: bevették magukat a meteorzáporba. A nagyobb teherhajó, ami a V-szárnyúakat fedezte, nem merészkedett az életveszélyes közegbe.

– Ki volt az a vadbarom, aki ide tette ezt a nagy sziklát? – kérdezte meghökkenve Biderdó, amikor egy kisebb meteor mögül kibukkanva egy jóval terjedelmesebbel találta szemközt magát.

Még hogy a bérgyilkosok nem ismerik a félelmet… Ez hazugság! Éles szögben felrántotta a gépet. A hajó tehetetlenségi kiegyenlítői nehezen tudtak megbirkózni a manőverrel; Biderdó belepréselődött az ülésébe. Fémes csikorgás hallatszott, és a hajó fara kissé jobbra sodródott. A köpcös gyorsan korrigált az oldalkormánnyal, majd rápillantott a diagnosztikai képernyőre, és szinte várta, hogy felvillanjanak a különböző rendszerek meghibásodására figyelmeztető vörös sorok. De csak a hajó fényei halványodtak el. Biderdó előre tolta a gázkart és folytatta az emelkedést. Néhány pillanattal később a hajó kibukott a fekete űrbe.

Talán épségben elérem a Poctor Ötöt… A bérgyilkos a hátsó kamerára meredt, az aszteroida-övezetből kivágódott a három vadászgép is, épen és sértetlenül.

A V-szárnyúak hamarosan lőtávolon belülre értek. Energiasugaraik most már közvetlenül a menekülő hajó pajzsán olvadtak szét.

– Egy találat és lebomlik a védőpajzs – lehelte Biderdó a műszerpult egyik piros kijelzőjére pillantva. – Ugrok egyet! – határozta el. Mindig odavoltam a lehetetlen ötletekért, mint például a hipertérben végrehajtott mikro ugrás…

A konzolon lepötyögött egy számsort, majd hátrahúzta a fénymeghajtó karját. A hajó egy pillanatig lila színű kavargásban úszott, aztán berobbant a Poctor Öt sztratoszférájába, halálra rémítve egy tarka madárcsapatot. A férfi eszelősen felröhögött. A sistergő hajó berobogott a madarak közé, négy méterről sütögetve azokat.

Kicsit elszámoltam magam... Sebaj, a kaszni egyben maradt!

Az egyik hajtómű hirtelen felrobbant, és a gép belsejében kialudtak a fények.

Csak semmi pánik, biztatta magát a köpcös. Végül is csak a magasság mérő olvadt rá a kamerára. A kormánymű még, úgy ahogy üzemel…

Újabb robbanás rázta meg a már így is szétesőben lévő hajót.

De rohadt meleg van itt… A légkondicionáló is felmondta a szolgálatot?

Biderdó a katapultálás mellett döntött. Csakhogy a fülke tetején lévő csapóajtó egybeolvadt a kerámia burkolattal. A köpcös a hidraulikus kiegyenlítésű üléshez szíjazta magát, majd lézerpisztolyt húzott elő a kezeslábasából. A maximumra állította és fellőtt a feje fölé. A nyalábbal körbevágta a leragadt ajtót. Olvadt fémcseppek hullottak az arcába. Ezt már valahogy föl se vette. A csapóajtó hangos nyikorgás közepette megadta magát és levált a hajótestről.

A bionikus kijelzők szerint a bolygó légköre belélegezhető volt respirátor nélkül is. Biderdó lenyomta a karfába épített gombot, aztán kivágódott a nyíláson. Az arcába vágódó szelet alig érzékelte, úgy érezte teljesen átsült. Az még homályosan tudatosult benne, hogy a széktámlába épített ejtőernyő kinyílik, majd jött a megváltó sötétség…

Mélyzölden ragyogó ködpára ült az aljnövényzeten, a burjánzó flórából egy földbe ágyazódott, füstölgő fémszörny teste bukkant elő. Olyan volt, mint egy ködben bujkáló kísértet.

Léptek cuppantak a süppedős talajon. Egy fekete csizmába bújtatott bal láb taposott rá roncsra.

– Túlélte. – A vörös hajú nő hitetlenkedve meredt a kiégett járműre. A lezuhant hajó egy kisebbfajta irtást hozott létre a vadonban, megperzselve a kidőlt fák lombkoronáját és kérges törzsét.

Állig felfegyverkezett társai a vörös gráciák és szövetségeseik a macskák elmélyülten tanulmányozták a körülöttük elterülő erdőséget.

– A bérgyilkos a talajhoz közel katapultálhatott – szólalt meg egy hosszú, fekete hajú nő, és csapattársa mellé lépett. – A csapóajtónak volt elég ideje ráolvadni a burkolatra – mutatott a roncsra.

– Igazad lehet Tamia – értett egyet a fejvadászok vezetője. – A bérgyilkos itt lehet valahol a környéken.

A bolygó egyenlítőjéhez közel egy félhold alakú kontinensen voltak. A tisztás fölött, ahol űrhajóikkal leszálltak csak az összeégett hajóroncsot szúrták ki, ejtőernyőt nem láttak a fákon fennakadva, ami most támpontot adhatott volna a bérgyilkos hollétét illetően. Virgin újdonsült üzlettársaihoz fordult.

– A környék ragadozói eléggé instabilak, vagyis megtámadnak mindent, ami él és mozog – mondta rezignáltan, majd előhúzta pisztolyait, amiket Gepárd csak Tamia egyik elektronikus lézerpuskájáért cserébe volt hajlandó visszaszolgáltatni.

Éjvadász és Párduc meredt szemekkel bámulták a velük szemezgető pisztolycsöveket.

– Na, vegyétek már el! – mordult rájuk Virgin.

Azok kelletlenül engedelmeskedtek.

– Tamia, te Gepárddal és Éjvadásszal mégy – utasította csapattársát a fejvadász. – Párduc velem jön. – Szilvy, Nina! Ti együtt keresitek a tar fejűt – mutatott a távolabb álló napszemüveges ikerpárra, aztán Tamia magára aggatott fegyverarzenáljából kikölcsönzött egy duplacsövű mini lézerágyút, és egy plusz energiát adó micro-generátort.

– Adóvevőn tartjuk a kapcsolatot – recsegte. – Kérdés van?

Mindenki a fejét csóválta.

– Akkor indulás!

Gepárd összeszűkült szemmel figyelte, ahogy Párducot és Virgint elnyeli a vadon, aztán az ő csapata is belépett a sűrű vegetációba. Visszanézett, a szőke, rövid hajú ikerpár már nem volt sehol.

Érdekes helyre csöppentek, Virgin elmondása szerint az egész bolygón nincs kiépített leszállópálya. A telepesek messze elkerülték ezt a térséget, egy nyomós ok miatt: ezt az ép ésszel felfoghatatlan dolgot úgy hívták, hogy mágia. Amit a bolygó eufórikus lakói előszeretettel használtak, gyakran egymás rovására.

A Poctor Öt a hibbant agyúak lelőhelye volt. Na meg a bátrabb bérgyilkosoké és fejvadászoké, mivel itt a kutya sem kereste őket.

Állítólag a Rendfenntartók kiküldtek ide egy kiképzett egységet rendbe rakni a dolgokat. Űrhajóik azonban belevesztek a bolygó körül keringő aszteroidamezőbe. Azt persze senki sem tudta, hogyan. Ennyiben is maradt az ügy…

A gondolataiba mélyedt nő szőrös izomtömegbe ütközött.

– Mássz le a hátamról Gepárd, nem vagyok kispárna! – mordult fel Éjvadász.

– Fene a terepszínedbe! – sziszegte a nő. – Legközelebb szólj, ha megállsz.

– Pofa be! – fordult hátra a fejvadász. – A rikácsolásotokkal felveritek az egész erdőt!

Az egyik bokorban mozgolódás támadt. Mindhárman a sűrű bozótosra irányították fegyvereiket, Tamia még egy kézigránátot is előszedett. A csörtetés abbamaradt, majd büfögés szerű hang hallatszott.

– Valaki ide jár emészteni… – jegyezte meg halkan Éjvadász. – Ez az izé könnyen lehet, hogy a kopasszal találkozott. – A nagymacska jobbra kapta a fejét, valami mozgolódott az aljnövényzetben is.

– Ne mozduljatok! – intett Tamia.

Nem kellett kétszer mondani, dermedten figyelték az erdőt. Most egy árva fűszál sem rezdült. A környező lombkoronákon át beszűrődő napfény érdekes, amorf formákat vetített a fák törzsére és az aljnövényzetre. Ez jó táptalaj volt a rejtőzködőknek, mivel ebben a fény-árnyékkavarodásban lehetetlen volt kiszúrni őket.

Éjvadász szemét azonban nem csapta be a napfény játéka.

– Marha nagy dögök… Hoppá! Az egyiknek két feje van. Anyám, de ronda! – hadarta egy szuszra.

A böfögés megismétlődött. A páfrányszerű aljnövényzetből egy hullám indult be a csalitosba. A bozótból most már levelek is röpködtek barna földrögökkel keveredve. A rejtőzködők hangosan fújtattak.

– A jó életbe, ezek párzanak! – húzta el a száját a Tamia, és visszacsatolta a kézigránátot az övére.

A nagymacska érdeklődve figyelte a fejleményeket.

– Gondolom, nem akarod végignézni – kérdezte Gepárd.

– Miért ne?

– Eddig is sejtettem, hogy egy perverz állat vagy… – jelentette ki a szőke nő és rácsapott Éjvadász fenekére.

Ez hatott. A murai levette meredt szemét a bozótosról. – Jól van, na! Csak hülyéskedtem – gügyögte, aztán elbüfögte magát és vigyorogva Tamiára nézett.

– Látom viselkedni, azt nem tudsz! – recsegte a fejvadász lenézően. – Na, indulás! Vár ránk a tar fejű!

A bozótost kikerülve a ritkásabb aljnövényzetben haladtak tovább libasorban. Éjvadász magában morgott és sokáig ferde szemmel nézett Tamiára. A passzos ruhából előtüremkedő bájak láttán azonban felsóhajtott.

Az előtte haladó nő megálljt intett, majd bekapcsolta az övén lógó kommunikátort. – Nálunk eddig semmi – jelentette ki félhangosan.

– Ezzel mi is eldicsekedhetünk – Jött a válasz. – Az ikrek viszont találtak valamit egy tisztavizű tóban, ami nagyon hasonlít egy ejtőernyőre. Szilvy lemerül megnézni. Ha valami biztosabbat tudok, visszahívlak. – A vörös hajú nő még hozzáfűzte:

– Párduccal északnyugatnak megyünk tovább. Ti maradjatok a keleti erdőségekben, vétel.

Szilvy a szeme sarkából meglátott valamit átsuhanni a tó fölött. Felemelte a fejét, és pislogva az égre nézett. A felhők alatt mozgott valami, talán egy madár. Szilvy vállat vont és újra az ovális tó vizét kezdte tanulmányozni:

– Látod Nina, a nagy korall mellett, az szerintem egy pilótaszék. – Kíváncsian testvérére nézett, aki egy messzelátóval kémlelte a vizet.

– Odalent eléggé zavaros a víz, nem látom tisztán… – felelte Nina. – Az is lehet, hogy egy szék alakú növény, vagy korall. De jobbra az a hatalmas, különös szirmú virág valószínűleg nem növény.

– Tíz-tizenöt méter mélyen lehet – saccolta Szilvy. – A merüléssel nem lesz gond, remélem nagytestű vízi ragadozók nem élnek a tóban.

– Csak színes halakat látok, de a mélyben bármi lehet – Nina nővérére pillantott. – Akár Biderdó hullája is.

Rövid tanakodás után Szilvy tangára vetkőzött és a víz széléhez sétált. A lábujját belemártva a tóba felszisszent.

– Gyerünk Szilvy, ugorj! – bíztatta testvérét Nina.

– Könnyű azt mondani, rohadt hideg a víz…

– Ne finnyáskodj már. Merülhetek én is, ha gondolod…

– Nem. Én merülök, te őrködj. – Szilvy vizet pocskolt magára, majd mély levegőt vett és belevetette magát a zölden csillogó tóba.

Nina lekuporodott az összehajtogatott ruhák mellé, kibiztosította fegyverét, és éberen figyelte hol az erdőt, hol a tó fenekén keresgélő nővérét. Másodpercekkel később valami élesen felrikoltott a feje felett, és a hátára ugrott. Nina agyán átvillant a gondolat, hogy néha nem ártott volna felfelé is figyelni, de a légből egyáltalán nem várt támadást. Kihasználva a kezdő lökést szitkozódva előrevetődött, majd a hátára hemperedett, és támadójára lőtt. Második lövésre és ellenfele szemrevételezésére nem maradt ideje, karmok téptek az alkarjába, és kiütötték kezéből a fegyvert. Ninának könnybe lábadt a szeme az éles fájdalomtól, de nem adta fel a harcot, kést rántott, és támadója felé vetette magát. Szárnyak, karmok, csőrök forgatagában találta magát. A lány szúrására nemcsak halálhörgés volt a válasz; valami durván megragadta és felrántotta a magasba. Nina felsikoltott.

Virgin kikapcsolta az adóvevőt, majd egy félmosoly kíséretében az erdőt figyelő maszkos férfira pillantott.

– Nem kell izgulni cicus, hamarosan meg lesz a kopasz.

– Remélem, Biderdó még él – fűzte hozzá Párduc, ahogy elszakította tekintetét a rengeteg beláthatatlan homályvilágról.

– Ajánlom a köpcösnek, hogy még lélegezzen, mikor rátalálunk – sziszegte Virgin. – Élve többet adnak érte. – A duplacsövű lézerágyút maga elé tartva északnyugatnak fordult a derékig érő aljnövényzetben.

Fejvadászok… Pénzért még az anyjukat is eladnák! jegyezte meg magában Párduc, ahogy a fekete ruhás nő után caplatott. Mi se vagyunk jobbak egy fokkal sem. Az nem mentség, hogy egy gyilkoló gépet akarunk elkapni, hisz’ nem jó szándékból tesszük, hanem a büdös anyagiak miatt.

Kikerült egy felé nyúlkáló tövisbokrot. Ha nem jutunk pénzhez, kikészítenek a hitelezőink. Rohadt egy világ! A fejvadászra pillantott. Remélem ők nem fognak orvul halomra lőni minket. A hajón megállapodtunk. Kötelezi őket a zsiványbecsület, vagy mi. Ha nincs nekik olyan, az nagy pech…

Párduc felordított. Egy rózsaszínű csáp fonódott a derekára és berántotta az egyik közeli fa mögé. A kocsonyaszerű lény, amiből a tapintószerv kilógott hatalmasra tátotta ormótlan pofáját. A férfi belelőtt az előtte nyíló alagútba. Válaszként egy háromnapos hullaszínű nyelv vágta gyomorszájon. Párduc elejtette a fegyverét és öklendezni kezdett. A csáp könyörtelenül húzta a bűzös torok felé.

Végem! gondolta, egy pillanattal később támadója a szeme előtt robbant szét. Undorító bűzös húscafatok vágódtak a testének és a légnyomástól hanyatt vágódott. Egy pillanatra elsötétült előtte a világ, de aztán hörögve ugrott talpra.

Vele szemben a fejvadász gátlástalanul vigyorgott, lézerfegyvere enyhén füstölgött. A köztük lévő massza a környező bokrokra kenődött fel. Nem volt szívderítő látvány. Ezt Párduc is így gondolta, mert felrántotta a maszkját és hörögve hányni kezdett.

– Ölj, vagy téged ölnek meg, ez itt a törvény – rötyögte a fejvadász. – Remélem jól az agyadba, vésted. Hmm… nem is vagy te olyan csúnya fiú.

– Elcsépelt frázisnak hatna, ha viszonoznám a bókot – nyögte a férfi. Kezdett jobban lenni. – Felőlem akár mehetünk is, csak előbb megkeresem a… óóó, a francba! Leokádtam a pisztolyomat!

– Töröld meg egy nagyobb levéllel – ajánlotta a nő.

– Könnyű azt mondani…

Virgin adó-vevője felcsipogott, majd egy csilingelő hang szólalt meg.

– Hapci! Azt hiszem, megfáztam. Rohadt hidegek errefelé a tavak, de itt a levegőben sem jobb… így egy szál tangában.

– Szilvy, megháborodtál?! – bosszankodott Virgin, és akaratlanul is felnézett a magasba. Az égből nem sokat látott, a fák koronája szinte mindenhol összeért.

– Nina hol van? – kérdezte összeszűkült szemel.

– Itt repül mellettem, eszméletlenül – jött a rutinszerű válasz.

Virgint a gutaütés kerülgette. Még Párduc is abbahagyta a pisztolya törölgetését a tövestül kiszakított bokorral.

– Szilvy, ez nagyon hülye vicc! Mi a bánat van veletek?! – ordította magából kikelten.

– A tó fenekén megtaláltam a pilótaszéket ejtőernyőstül – kezdte vontatottan a szőke fejvadász. – Biderdó helyett azonban egy vérengző, gülüszemű cáparajba botlottam. Úgyhogy gyorsan a felszínre jöttem és kiúsztam a partra. Nina nem volt sehol. A ruhám és a felszerelésem az ott volt, ahol hagytam. Háápci! A fenébe, bekékültek a mellbimbóim! Ha ezek a szárnyas dögök nem tesznek le valahol, megfagyok…

Virginnek ez már sok volt

– Mi… miféle szárnyas dögök?

– Ó, hát azok, akik a levegőbe ragadtak, amikor kimásztam a partra és előszedtem az adó-vevőmet – vacogta a szőke nő. – Tucatnyian köröztek a tó fölött. Az egyik karmaiban ott volt Nina eszméletlenül. Mielőtt elkapták, hármat leszedett közülük. Erre utaltak a parton vöröslő hullák… Komolyan mondom, megfagyok!

– Merre repültök? – kérdezte aggódva Virgin.

– D-dél felé… azt hiszem. Hatalmas hegyek vannak alattunk.

– Nemsokára találkozunk, Szilvy. Tartsatok ki! – Virgin kikapcsolta a kommunikátort, majd leakasztotta az övéről és odadobta a tébláboló Párducnak.

– Szólj be a többieknek és csatlakozz hozzájuk. Ha a későbbiekben sem találjátok a kopaszt, akkor menjetek vissza a hajókhoz!

– Na, és te?

– Kiszabadítom a két gráciát – mondta hidegen a fejvadász, majd nekiiramodott a zöld vadonnak, magára hagyva a csodálkozó férfit.

Virgin, amikor csapatával elvállalta a munkát, soha nem gondolta, hogy ilyen nagy slamasztikába kerülnek. Egyszerű melónak ígérkezett; csak egy bérgyilkost kellett likvidálniuk. Úgy gondolta, a felkészültségükkel és az összeköttetéseivel ez nem lesz nagy feladat, bármennyire is profi a célpontjuk. Nagyot tévedett.

Folyt róla a veríték, mire a hátrahagyott hajókhoz ért. Lihegve beszállt az egyik V-szárnyúba. Belehuppant a pilótaülésbe, beszíjazta magát, azután felvette a sisakot. Sorra felélesztette a rendszereket és felemelte a vadászgépet a tisztásról. Szédítő sebességet csikart ki a hajóból. A műszerfal kijelzői szerint a hajtóművek 105 százalékos hatékonysággal üzemeltek, de így is jó pár percbe beletelt mire elérte a betájolt hegyvonulatot. Az emberrablókat sokáig kereste. Már-már visszafordult egy másik hegylánc felé, amikor a célkövető monitoron végre szabálytalanul repülő pontokat pillantott meg két szikla között nyíló hasadékszerű völgy fölött. Levette a tolóerőt 80, majd 45 százalékra. Másodperceken belül lőtávolon belülre ért, itt már azt is ki tudta venni, melyik két madár lény repül az alélt ikrekkel.

Rohadék szárnyasok! Remélem a lányoknak nem esett komolyabb bajuk… tüzet nyitott. Alaposan megtizedelte az orvvadászokat. Mire amazok feleszméltek, már csak tíz-egynéhányan maradtak a levegőben, szétrebbentek. Virgin ügyelt rá, hogy a foglyokat szállítókat ne találja el, egyelőre. Kábító lövedéket töltött az ágyúkba. Így akarta ártalmatlanítani a szárnyasokat, mielőtt elveszti őket a célkeresztből. Abban reménykedett, hogy a megsebzett dögök, majd szépen leereszkednek az ikrekkel, mielőtt még elalszanak. Ha közben kiejtik karmaikból a foglyokat, akkor nehezebb dolga lesz; hajójával kel elkapnia őket. Nagyon remélte, hogy erre nem kerül sor.

Terve kivitelezésre azonban nem maradt ideje; az egyik kreatúra támadásba lendült. Virgin résen volt, számított efféle akcióra, nyomban célkeresztbe fogta. A lény karmai közt ismerős alakot pillantott meg:

– Biderdó! – nyögte falfehéren.

A bérgyilkos felkiáltott és a kezében valami felszikrázott. A Vadászgép előtt pillanatok alatt egy szabálytalan alakú alagút formálódott a levegőben. Virgin felhördült meglepetésében, mire felocsúdott, már bele is repült a nyílásba.

Emlék a mélyből

2009-10-10T02:24:00.000-07:00

Akceleráció

A világ, amiben élünk, az idők folyamán megváltozott, átalakult, kényelmesebbé vált. Létrehoztunk egy olyan fejlett társadalmat, ahol már nincsenek betegségek, bűnözés és nyomor. A Földet megtisztítottuk a szennytől, a mocsoktól, amit elődeinktől örököltünk.

Több ezer éve még haldoklott a bolygó, és rajta az élővilág is. Eleink a végletekig szennyezték a földet és a légkört, szinte lakhatatlanná téve a bolygót. A világban káosz uralkodott; elkezdődött a bűnözés aranykora. Kitörtek a világjárványok, és a radioaktív sugárzás beborította a Földet.

Az idő tájt az élővilág kilencven százaléka kipusztult. A Föld sivár, örömtelen, nyomorúságos helyé változott. Akik túlélték a nagy csapást – növények, állatok és emberek –, átalakuláson mentek át; az élővilág teljes mértékben mutálódott.

Az életben maradtak szépen, lassan újra benépesítették a bolygót. Földanyánk nem hagyta elnéptelenedni a felszínét. Nem azért fáradozott több millió éven át, hogy a rajta kifejlődött értelem végül eltörölje az alkotását.

A regenerálódási folyamat viszonylag gyorsan ment végbe. Pár ezer év alatt az élővilág teljesen újjáéledt. Az evolúciónak hála a létformák egy sokkal komplexebb szintre jutottak.

A régi világban elképzelhetetlen lett volna, hogy egy cserepes növénnyel társalogjon az ember, manapság azonban, ez már mindennapos dolognak számított.

– Te szerencsétlen, megint le fogod késni a startot! – sipákolta a Kohalamandra.

Utáltam ezt a növényfajtát, a beszélő növények közül ők voltak a legpimaszabbak.

– Pofa be, Kohi! Még tíz perc van a kezdésig, addig bőven elkészülök – vigyorogtam, és adtam egy taslit vitapartneremnek, minek köszönhetően Kohi hagymafeje nagy ívben elhajolt, aztán nekicsapódott az asztal lapjának. Tény, hogy meglehetősen alkalmazkodó, hajlékony növény volt.

– Te barom, ez fájt! – A Kohalamandra feje szétnyílt, és beleprüszkölt az arcomba.

A bódító, kellemes illatözön helyett, amit általában kibocsátott magából, most csípős, orrfacsaró szaggal lepett meg. A reggelim nyomban visszakívánkozott belőlem. Fuldokolva hajoltam a mosdókagyló felé, és percekig csak locsoltam arcomba a hideg vizet. Mikor már újra tudtam rendesen lélegezni, bosszúsan ráripakodtam a növényre:

– Ha lekésem a startot, az miattad lesz, hígagyú!

– Inkább öltözz, a nézeteltéréseinket a verseny után is meg tudjuk vitatni!

Ebben igazat adtam Kohinak. Sietve öltözni kezdtem. Magamra húztam a testhez simuló kék overallt, majd felcsatoltam a váll-, könyök-, és lábszárvédőket. Aztán a Kohalamandra mellett heverő sisakomat egy hanyag mozdulattal a fejembe nyomtam.

Ekkor szólalt meg az ajtó fölé beszerelt hangszóró:

– A Csőversenyzőket kérjük, fáradjanak le az ötös szintre, a startvonalhoz! – A gépi hang utána még hozzátette: – Sulyo’kohim, igyekezz!

A nevem hallatán megborzongtam:

– Nem hiszem el, hogy a Nagy Játékokat felügyelő bizottságnak mindig csak velem van baja!

– Van rá okuk – cuppogta vitapartnerem. – Eddig, ha jól számolom, négyszer késted le a startot – négy levelét felém fordította, ezzel is próbálta kihangsúlyozni mondandóját –, és ez meglátszik az eredményeden. Ha most is elkésel, bizonyosan kicsapnak, aztán mehetsz növényeket termeszteni!

Morcosan a sarokban heverő légdeszkámért nyúltam. – Senki sem tökéletes, virágszál – sziszegtem, majd hirtelen ötlettől vezérelve a deszkát betoltam a virágcserép alá, és felrántottam. Pár pillanattal később Kohi a fejem fölött sivalkodott, a lapos csillár tetején. – Tudod milyen jól mutatsz odafent? – kérdeztem dalolva. – Komoly karriert futhatnál be csillárként!

– Szedjél le innét, te bomlott agyú!

– Bomlott agyú? Kicsoda? Biztos apukád! – Vigyorogva csaptam be magam mögött az öltöző ajtaját, és ízelt, páros lábaimra néztem, aztán rohanni kezdtem az ötös szint felé.

Jó formában voltam, ma bizonyosan nem fogom lekésni a startot. Hogy fog ennek örülni Kohi! Bár edzőnek csapnivaló volt, ez tény, de legalább nem lehetett unatkozni mellette.

Extrém erőpróbák

A több méter átmérőjű, átlátszó falú csőben minden versenyző felállt a légtalpas deszkájára. A rajtjelre vártak. Mielőtt az eldördült volna, én is szerencsésen megérkeztem. Lihegve bemásztam a csőbe.

Utáltam a Zakynthos Stadiont. Itt minden folyosó teljesen egyforma volt.

Naná, hogy eltévedtem!

Sehol egy informáló felirat, vagy élőlény, akitől útbaigazítást kérhettem volna. Bár lehet, hogy a szervizfolyosókat nem szokták külön jelölni. Legközelebb nem arra fogom lerövidíteni az utat, az biztos!

Ha lesz legközelebb…

Az összesített pontversenyben elég gyatrán álltam, mivel a szezonban négy startot is elszalasztottam. Ma elsőnek kell beérnem a célba, különben a cég, amit reklámozok, megvonja tőlem a támogatást, és a versenyből is kivágnak. Ez viszont végzetes következményekkel járna az életvitelemre nézve. Mivel szerettem a fényűzést és a csillogást, nehezemre esett volna megválni tőlük. Viszont, ha itt kitesznek, többé már nem jöhetek vissza, ilyenek a versenyszabályok…

Riválisaim megrovóan rázták a fejüket, mikor megláttak. Biccentettem feléjük és felálltam a deszkámra.

A kétszázezer négyzetméteres, világszínvonalú, fedett extrém sportpálya kongott az ürességtől. Csak pár százan lézengtek a nézőtéren. Fajtársaim közül alig jöttek el szurkolni, inkább különféle egzotikus értelmes növényekből, fákból és állatokból állt a nagyközönség.

Na igen, manapság a sport nem örvendett nagy népszerűségnek. Alig akadt egy-két válfaja. A növényvilág is csak azért találta érdekesnek ezt az extrém sportot, mert ők ilyenre nem voltak képesek. Az állatok meg… Őket minden érdekelte, amit az emberek műveltek, szerettek és szolgáltak minket.

A csőre összpontosítottam, ami több száz méteren át kanyargott az ellipszis alakú pályán. A szabályok egyszerűek voltak: a csövön végigszáguldva lehetőleg elsőnek kellett beérni a célba, a másik fél elbuktatása, fellökése nélkül. Aki szabálytalankodott, azt kizárták a versenyből. Szabálytalankodás nélkül végigszáguldani a csövön nem volt egyszerű feladat, még a profi rájdereknek sem, akik egyébként folyamatosan nyomták a pályán a lélegzetelállító trükköket.

Én nem voltam hivatásos, csak pár éve műveltem ezt a sportot, de az eredményeim elég biztatóak voltak. Így hát maradtam, és egy fényűző világ kacsintott vissza rám. Na igen, a hírnév és az óriási vagyon eléggé csábító tud lenni.

Éles csattanás hasított tudatomba; a rajtjel!

Azon nyomban megkezdődött az őrült kergetőzés a csőben…

Jól kaptam el a startot, az elsők között száguldoztam a kacskaringós alagútban. A légtalpas suhanóból elképesztő sebességet lehetett kicsikarni. Az már más kérdés volt, hogy meg is tudtam-e maradni rajta.

Ketten voltak előttem, négyen mögöttem, a többi kilenc vetélytárs valahol hátrébb lemaradva. Kikerültek a látószögemből, a távolság és a kanyarok elnyelték az alakjukat.

Az előttem haladó játékosokra koncentráltam; úgy gondoltam, a kettejük között nyílt résen megpróbálok előretörni. Hátulról azonban valaki belém jött, elvesztettem az egyensúlyom, és kis híján lerepültem a deszkámról!

Az illetőt ezért tuti kizárják!

Lenyeltem a haragom, mivel a szabálytalankodó éppen hanyatt vágódott mögöttem. Versenytársamnak búcsút intve tovább száguldottam. Reméltem még, hogy páran beleakadnak, és ők is eltanyáznak. Ha kevesebb a rivális, biztosabb a győzelem!

Egy hosszabb egyenes szakaszon utolértem az élbolyt. Hárman figuráztak előttem, amitől enyhén leesett az állam.

Valaki úgy ment el mellettem, hogy észre sem vettem!

Mivel fejjel lefelé is lehetett száguldani egy ideig a csőben, elképzelhetőnek tartottam, hogy az illető az egyik kanyarban ilyen formán előzött meg. Nem tudtam mindenre egyszerre figyelni, hisz ahogy gyorsultunk, egyre kacskaringósabbá vált a csőrendszer is. Örültem, ha egyáltalán a deszkámon tudok maradni! Bár ez most nem volt elég, győznöm kellett…

A célhoz közeledve még mindig csak negyedik voltam, kezdtem kétségbeesni. Az előttem cikcakkban száguldozó fiúk igazi profiknak tűntek. Az utóbbi időben egyre több tehetség tűnt fel a pályán, ahogy hullottak ki a régiek, akiket egy-egy esés után általában kiskanállal kapartak össze a pályáról.

Nem ártott volna picit az új versenyzők után érdeklődni. Most már kíváncsi voltam, hogy honnét szalajtották őket. Ha tudom, hogy ennyire profik, jobban készülök a versenyre. Mert abban biztos voltam, hogy akiket ismerek, azok mind mögöttem figuráznak…

Más esélyt nem látva a győzelemre úgy gondoltam, hogy az egyik kanyarban én is megpróbálkozom a fejjel lefelé előzős trükkel. A hátsó lábammal a legnagyobb sebességre pöcköltem a gyorsítót: a deszka megugrott alattam, aztán felpattantam a mennyezetre és métereken át robogtam alvó denevér pózban a csőben, majd visszahuppantam az alsó részre. Az előzés sikerült, a többiek mögöttem felhördültek, a célvonal már csak egy köpésnyire volt.

Én is felhördültem!

Az óránkénti százhúsz kilométeres sebességgel bevett kanyar után nem tudtam irányítani a deszkám, újra fejre állt a világ körülöttem. A félelem hideg szorítását éreztem a torkomban. Elvesztettem az egyensúlyom és lerepültem a deszkámról. Még átsuhant az agyamon, hogy nekem annyi, aztán éles fájdalom mart a testembe és elsötétült előttem a világ.

Talán ilyen lehet a másnaposság: mint egy rosszízű ébredés egy lázálomból. Kételkedni kezdtem a saját józan eszemben, aztán agyamba beáramlott az emlékezés bizonyossága. Tudatom visszatért a homályból, tehát éltem.

Kinyitottam a szemem…

Egy kórházi ágyban feküdtem. Az ágy melletti kis asztalkán egy ismerőst pillantottam meg: – Helló, Kohi – nyekeregtem.

A Kohalamandra nem szólalt meg. Mivel úgy gondoltam, hogy elég ramaty állapotban vagyok, nem fogja megtorolni a rajta esett sérelmeket.

Tévedtem!

Újra az arcomba böfögte azt az irtózatos büdösséget. Azt hittem, ismét elájulok, ezért kipattantam az ágyból, és berohantam a mosdóba. Miután alaposan megmostam az arcomat, akkor gondolkodtam el csak azon, hogyhogy ilyen fürge vagyok, egy ekkora esés után?

Belenéztem a tükörbe. Átlátszó, pikkelyekkel borított bőrömön tucatnyi kékeslilás folt éktelenkedett. Kerek, összetett szemem és a szám meglehetősen be volt dagadva, de nem tűnt annyira vészesnek. Hirtelen ötlettől vezérelve belenéztem az alsónadrágomba, szerencsére ott mindent rendben találtam. Kezdtem megkönnyebbülni. Ugyan sajgott a jobb oldalam és a hátam, de úgy éreztem, hogy csontom nem törött, szerencsére.

– Azért ennyire nem volt büdös az a virágpor, gyere már vissza! – sürgetett Kohi.

Úgy gondoltam, most keményen letorkolom. De ahogy kiléptem a mosdó ajtaján, édeskés, bódító illatözön fogadott. Haragom nyomban elszállt, mivel Kohi próbált kiengesztelni.

– Aggódtam miattad, tudod-e? Hihetetlenül nagyot estél, nem is tudom, hogyan úsztad meg… élve.

– Mázlista vagyok – feleltem mosolyogva. Leültem az ágy szélére, és megcirógattam Kohi hagymafejét.

– Talán itt lenne az ideje váltani. Mit szólnál egy kevésbé veszélyesebb sportághoz? Mondjuk a turbógörkorcsolya?

– Hmm. Ott nem fizetnek annyit, mint a légdeszkásoknál.

– Neked csak a pénz számít?

– Meg a hírnév, az izgalom. Szeretem, ahogy elönti a testem az adrenalin és az endorfin...Van még egy-két extrém sportág, ahol jól fizetnek. Oda jelentkezhetünk.

Kohi lehajtotta a fejét, és nem válaszolt.

– Mi van? – kérdeztem értetlenül.

– Még versenyben vagy, nem rúgtak ki. Amikor a célvonalon áthaladtál, akkor még a deszkádon voltál, tehát győz…

– Juhééé! Megcsináltam! – kiáltottam fel boldogan, Kohit felkaptam az asztalról, és magamhoz öleltem. Hagymafejére egy hatalmas, cuppanós csókot leheltem.

– Sulyo’kohim! Most már tegyél vissza az asztalra, mert különben elbőgöm magam!

– Ugyan, a virágok nem tudnak sírni. Ha meg nem sértelek, szép virágszál, most az ölemben viszlek haza. Hadd lássa mindenki, hogy milyen szép húsevő növényem van!

Kohi illatozni kezdett újra, ebben a szédítő illatözönben benne volt az irántam érzett szeretete. Kellemes melegség futott át a testemen és a lelkemen is. Mire hazaértünk a kúriámba, Kohi már édesdeden szunyókált az ölemben.

Én, a szuperhős

Szerettem ezt a virágot, ő volt a családom, a barátom, és az edzőm egy személyben. Kohit még gyerekoromban kaptam a szüleimtől, testvérekként nőttünk fel. Nekem nem volt senki másom rajta kívül.

Még kisfiú voltam, amikor anyát és apát halottá nyilvánították. Egy éjjel, amikor múzeumlátogatáson voltak, eltűntek… soha többé nem kerültek elő. Azon az estén elvesztettem a szorongásom, a félelmem, és az aggodalmam. Akkor a világ számomra rideg, sivár és érzelmek nélküli lett, de szerencsére Kohi ott volt mellettem, nem hagyta, hogy a múltamon rágódjak.

Mivel imádta a különféle sportágakat, törzsvendégek lettünk a játékstadionokban. Sportszeretete egy idő után rám is rám ragadt. Aztán később együtt határoztuk el, hogy én is sportolni fogok. Ma ünnepelt sztár vagyok, és ezt részben a barátomnak köszönhetem.

Kohit finoman letettem a nappaliban a kedvenc asztalára, majd a szobámba kullogtam, hogy átöltözzem. Sokan ilyenkor már az igazak álmát aludták, de nekem még dolgom volt az éjszakában.

A világ, amelyben éltünk, jól szervezett, az állatok, növények és az emberek egy jól működő társadalomban éltek. A látszat azonban csalt. Emberek tűntek el néha, és a régi időkből ránk maradt értékes kegytárgyak is el- eltünedeznek a múzeumokból. Ezek a példátlan bűncselekmények világszerte megdöbbenést váltottak ki.

Tudom, hogy alakult egy titkos csoport, az ESZTK – Eltűnt Személyek, Tárgyak Kutatói –, akik az ilyen rejtélyes ügyeket próbálták felgöngyölíteni, de tudtommal eddig nem sokra jutottak. Ezt nem is csodálom, hiszen a bűnüldözés fogalmát a mi világunk egyszerűen nem ismerte.

Mikor szüleim rejtélyes körülmények között eltűntek, megfogadtam: addig nem nyugszom, míg ki nem derítem, mi történt velük! Mivel csak magamra számíthattam, magányosan róttam az utcákat. Aztán egy éjjel belebotlottam az igazságba; extravagáns alakok a szemem láttára raboltak ki egy múzeumot. Az egyiküket sikerült nyakon csípnem. Azóta tudom, hogy vannak emberek, és talán állatok is, akik sportot űznek intézmények kifosztásából és az élőlények elrablásából. Mivel az eltűnt személyek még sohasem kerültek elő, sejthető, hogy milyen sorsra jutottak… Ennyit a békés világról.

Még most, ennyi év után is gyorsabban vert a szívem, amikor a jelmezembe bújtam és felvettem az álarcot, hogy búcsút intsek Sulyo’kohimnak. Az az igazság, hogy az álarc egyáltalán nem változtatott meg, csak kiemelte és eltúlozta a lényem. A jót és a rosszat egyaránt.

A gazfickókon járt az eszem, amikor a szobámban leoltottam a villanyt, és halkan kiosontam az ablakon. Ma este is, mint már annyiszor, rájuk vadásztam…

Esett az eső, villámok világították meg az eget. Egy párkányon gubbasztottam, nem messze a Maja Múzeumtól. Impregnált zöld overallomon át meg sem éreztem a hűvös esti esőt.

Egyelőre a gazfickóknak nyomát sem láttam, és a kezemben tartott térfigyelő sem jelzett élőlényt a közelemben. Így hát visszacsatoltam az övemre. A hátamra erősített, felspécizett turbó légdeszkát magam mellé tettem, és a combjaimra szíjazott tokokból előrántottam a botjaimat.

Az elektromosan töltött pálcák a közelharc félelmetes fegyvereinek számítottak. Ezekkel pár perc alatt halálra lehetett kínozni egy embert, vagy bármilyen más élőlényt. Szerencsére ritkán használtam őket, mert a delikvensek sem mindennap vadásztak prédára, vagy raboltak, és nem mindig azt a helyet szemelték ki csínytevéseikhez, amit én.

Ha szerencsés voltam, néha ki tudtam csikarni egyik-másik egyénből egy kis információmorzsát, és biztosra mehettem. Sajnos ma vaktában próbálkozom. De arra már rájöttem, ha egyáltalán nincs mozgás a környéken, akkor is érdemes teljes készenlétben várakozni. Az ilyen rablás és betörés dolog egy pillanat alatt szokott lezajlani, mivel a rosszfiúk is rendelkeztek azzal a fejlett technikával, amivel én, ha nem fejlettebbel. Aztán indulhatott a macska-egér játék!

Nem egyszer adódott már, hogy én lettem a préda, ha túl sokan jöttek ellenem. Vagy az is előfordult, nem is egyszer, hogy ellenfelem volt az ügyesebb, gyorsabb és erősebb. Ilyen esetekben csak a szerencsén múlott, hogy győztem.

Extrém erőpróba volt ez a javából, melyben a sportolók a végsőkig feszítették tűrőképességüket. Akár az életüket is áldozták a zsákmányért, becsületért, és a kihívásért.

Hajnalodott, az eső már nem esett. Morogva nyújtóztattam ki elgémberedett csontjaim. Teljesen meg voltam győződve róla, hogy a mai vadászat elmarad. Ekkor éles szúrás hasított az oldalamba.

A bordáim közé lövedék hatolt!

Összegörnyedtem a fájdalomtól. Sajnos a ruhám nem volt igazán golyóálló, sérülésem mégsem bizonyult halálosnak, de tény, hogy piszkosul sajgott. Nem akartam, hogy még több ilyen lövedék eltaláljon, ezért a deszkámra pattantam, és elrugaszkodtam a párkányról.

Az utcán puhán fogtam talajt, hála a légtalpas suhanóknak. Hátsó lábammal ráléptem a gázra, miközben övemről leakasztottam a térfigyelőt. Most már a zöld színű 3D kijelzőn egy piros pötty is megjelent.

Előkaptam botjaimat és a rosszfiú felé vettem az irányt. Mivel az oldalam sajgott, így nem bántam, hogy csak egy ellenféllel nézek farkasszemet.

Az adrenalin lüktetett az ereimben; hamarosan kiderül, hogy ki lesz az üldöző, és ki az üldözött.

Lövedékek csipkézték végig nyomomban a múzeum tetejét. Ellenfelem nem spórolt a golyókkal. Frontálisan nem tudtam megközelíteni, ezért rézsútosan leszánkáztam az épület oldalfalán. Ilyen manővereknél nagy hasznát vettem a cipőm talpába épített tapadókorongoknak, amik hozzárögzítettek a deszkámhoz.

Az ölésre alkalmatos fegyvereket már régóta betiltották és megsemmisítették, ezért úgy gondoltam, valami spéci, házilag összeeszkábált flintával lő rám versenytársam. Hiszen a botokat én is saját kezűleg készítettem.

Vettem egy mély levegőt, és újra felrobogtam a tetőre.

Ellenfelem ekkor lépett ki az egyik kémény mögül, kezében nem láttam fegyvert.

– Üdv Sulyo’kohim! – köszönt rám az idegen.

Tudta az igazi nevem!

Lefékeztem. Szobormereven bámultuk egymást, szinte egy örökkévalóságig.

Mivel álarc volt rajtam, így nehezen jöhetett rá, ki vagyok, hiába látta a képem a holotévében, vagy egy plakáton. És nincsenek barátaim sem, kivéve Kohit. Tehát az sem elképzelhető, hogy egy ismerősöm szórakozik velem. Az inkognitómnak lőttek, és ezt nagyon fájlaltam.

Sajnos vetélytársam testét rozsdamarta páncélruha fedte, és sisakja látópaneljén sem láttam át, így a kilétéről nem tudtam meg semmi közelebbit.

– Ki vagy te? – szegeztem neki a kérdést bosszúsan.

– A mester, Aquincum! Sulyo’kohim ezennel kihívlak az utolsó nagy végjátékra!

– Rendben, kezdhetjük!

– Várj! Össze fogunk csapni, de nem itt, és nem most – recsegte hidegvérű ellenfelem, miközben megigazította lábán a turbógörkorcsolyát.

– Ugyan, minek várni! Intézzük el most az ügyet! – feleltem ingerülten, és rárontottam az ellenfelemre. Testpáncélja felszikrázott, amikor botjaim hozzáértek. Aztán visszakézből kaptam egy taslit. Majdnem leröpültem a deszkámról, a tapadókorongok ellenére.

Újra támadtam. Egy fegyver csöve meredt az arcomba. Ez valamelyest lelohasztotta a harci kedvem. Amilyen gyorsan csak tudtam, leszánkáztam a múzeum egyik oldalfalán. A lövedékek a nyomomban pattogtak újra.

Hátra sandítottam; Aquincum mögöttem robogott. Kezdetét vette a macska-egér játék.

Az üzletsor üvegei sorra berobbantnak a nyomomban. Ellenfelem nem tudtam lerázni, és úgy tűnt, a golyókból sem akar kifogyni.

Nemsokára felkel a nap, addigra pontot kell tennünk e kényes ügy végére. Az utcákat hamarosan elárasztja a tömeg, akkor már nehezebb lesz harcolni, nem beszélve arról, hogy ártatlan életek kerülhetnek veszélybe. A fickótól mindenképpen meg kellett szabadulnom, mivel fényt derített a kilétemre.

Jó lett volna tudni, ezt hogyan csinálta!

Kiértünk az üzletsorból. Felhőkarcolók között száguldottunk tovább. Felpattantam egy fémesen csillogó, égbenyúló háztömb oldalára, és megcéloztam a tetejét. Aquincum kitartóan követett. Csodálkoztam, hogy az első golyó óta, ami a testembe hatolt, nem kaptam többet. Néha úgy éreztem, mintha versenytársam direkt célozna mellém, de az is lehet, hogy egyszerűen csak béna volt.

Hirtelen ötlettől vezérelve szembefordultam üldözőmmel, és lefelé kezdtem szánkázni az épület oldalán. Vállamba és mellkasomba golyó hatolt, de nem törődtem vele, irtózatos erővel nekirobogtam ellenfelemnek. Aquincum lecsúszott a falról, és a mélybe zuhant. Halálsikolya visszhangot vert a felhőkarcolók között. Csak akkor nyugodtam meg valamelyest, amikor láttam a testét a betonba csapódni.

Nagyot sóhajtottam.

További vetélkedésre már nem futotta az erőmből, ezért egyáltalán nem bántam, hogy vége van a harcnak.

A nap az égen ragyogott, mire betámolyogtam az ódon kúria parkjába.

Végre hazaértem!

Alig álltam a lábamon. Csak remélni tudtam, hogy a szemétzúzdába gyömöszölt Aquincumnak nem voltak társai. Ha igen, nagy bajban vagyok, mert akkor feltételezhető, hogy ők is tudnak a kilétemről, sőt tudják hol lakom. Ésszerűnek látszott végleg eltűnni a környékről.

De nem most!

Most meg kellett gyógyulnom. Robot háziorvosom remélhetőleg össze tud még fércelni…

Az ajtókereten átesve tudtam, hogy baj van: hiányzott az ajtó. Valaki kirúgta a helyéről. Az előszobámban Aquincum fogadott, vasmarkában a Kohalamandrát tartotta, aki eléggé pocsék állapotban volt. Szinte az összes levele hiányzott, hagymafejét erős kezek szorították, hogy ne tudjon virágport fújni, így teljesen védtelen volt. Félelem kúszott a zsigereimbe, a virág volt a mindenem. Nem akartam elveszíteni!

– Jól van, te győztél, Aquincum! Belátom, kemény dió vagy. Megkaphatnám a növényem?

– A növényed kell? Nesze, itt van! – sziszegte rosszakaróm, a Kohalamandrát a földre dobta, és rátaposott a hagymafejére, ami egy halk pukkanás kíséretében szétfröccsent.

Kohinak vége volt! Nem akartam elhinni. A padlóra roskadtam.

– Kohi…! – hirtelen elharaptam a szót, a fájdalomtól nem bírtam megszólalni.

– Gyötör a bűntudat? Kezded szégyellni magad amiatt, amit velem tettél? – Aquincum vérfagyasztóan felkacagott. Megviselt állapotban volt ő is, alig állt a lábán, de gonoszkodni még így is tudott. – Ember, mit mondana az édesanyád, ha most meglátna?!

– Anya…!

– Igen, az anyád! Mit szólna a vén satrafa, ha tudná, hány testet szabadítottál meg a végtagjaitól, te gonosz gazember! Már csak én maradtam egyedül, minden hozzám hasonlót kinyuvasztottál!

A fájdalom ködén át alig jutottak el hozzám a gyilkos szavai. Ilyen elvetemült emberek ölték meg a szüleimet, és most a legjobb barátomat is! Hát számon lehet kérni tőlem, hogy, ilyenekre vadászom? Kohi, drága pici barátom, nyugodj békében!

Felálltam, és vádlón a gyilkosra néztem.

– Nyugi, nagyfiú! – Ellenfelem hátralépet, megérezte a támadószándékom. – Meg fogunk küzdeni, de mint már mondtam, nem most! A helyet én választom. – Egy nyomkövetőt tett le az előszoba asztalára. – Ezzel a műszerrel megtalálsz, és akkor… Aquincum nem fejezte be a mondatot, hamarjában távozott az egyik ablakon át.

Magamra hagyott a gyászommal.

Az Őrző Szeme

Alighogy kihevertem előző összecsapásunkat, útra keltem, hogy megbosszuljam a barátomat. Kohi nagyon hiányzott, még elbúcsúzni sem tudtam tőle. Szívemet ólomsúlyként húzta le a bánat. Semmi mást nem akartam, csak holtan látni a gyilkosát!

Tudtam, hogy ellenségemnek valamilyen terve van velem, valamit akar tőlem. De nem aggódtam különösebben, a miértekre választ kapok hamarosan. Bár az nagyon nem tetszett, ahogy Aquincum diktálta a játékszabályokat.

Egy sivatagban voltam, szélhordta homokdűnék sima és kerek formái tornyosultak körülöttem. A telihold rideg fénysugara hatalmas kőoszlopokat világított meg előttem. Talán évszázadok óta törtek már az ég felé, elhagyatottan, messze a lakott területektől.

A nyomok ide vezettek, vetélytársamnak tehát valahol itt kell lennie.

Leszálltam a homoksuhanómról, és felöltöttem a ”munkaruhámat”. Aztán felvettem az éjjellátó szemüveget, és a terep felderítésébe kezdtem.

A monolitok között osonva lábam alatt megremegett a föld, és szétnyílt. Semmiben nem tudtam megkapaszkodni, zuhanni kezdtem a mélységbe. A csillagdíszes égbolt még rám mosolygott egy pillanatra, aztán úgy éreztem, most lezuhanok az alvilágba…

Óriási csobbanással csapódtam a vízbe. Nem zúztam magam halálra, aminek nagyon örültem.

A felszínre érve mély levegőt vettem, aztán körbenéztem; egy ködbe burkolódzó barlangban voltam. A víz alól fényesség áradt, lábam alatt a mélyben hatalmas, sötét testek úszkáltak. Megborzongtam, nem akartam megismerkedni velük. Gyors karcsapásokkal kiúsztam a partra.

A partvonalat sztalaktit- és sztalagmit-képződmények szegélyezték. Megkerülve pár oszlopnagyságú cseppkövet, az üreg falában egy nyílásra lettem figyelmes. A ködös átjáróban egy alak körvonalai bontakoztak ki.

– Aquincum!? – kiáltottam fel bizonytalanul.

– Ej, ej, Sulyo’kohim, késtél! – mondta hideg hangon gyűlöletem tárgya. – Már azt hittem, hogy nélküled leszek kénytelen elkezdeni a versenyt. Kövess! – Eltűnt a nyílásban.

Utána iramodtam. Az alagút végén egy függőhíd fogadott, ami előtt megtorpantam.

– No mi lesz már? Át kell jönnöd a hídon, különben nem tudjuk elkezdeni a mérkőzést! – integetett felém a szakadék túloldaláról vendéglátóm.

Újfent mély levegőt vettem, és ráléptem a hídra. Elég ócskának látszott, csak reméltem, hogy nem szakad le a súlyom alatt. Félő volt, hogy amíg én a hídon flangálok, ellenfelem belém ereszt egy sorozatot. Szerencsére semmi ilyesmi nem történt.

Irtóztató mélység volt alattam, próbáltam, nem lenézni. Inkább Aquincumon tartottam a szemem, lestem minden rezdülését. Hangos kacagásától a hideg futkározott a hátamon.

– A „ki nevet a végén” játékszabályok a következők, drága barátom – mutatott felém. – A hátam mögött látható öt barlangnyílás egyikén áthaladva kezdődik a vetélkedés. A cél: életben maradni, és megszerezni egy relikviát, az Őrző Szemét. Mindegyik barlangnyílás a főterembe vezet, ahol az ereklye található. Gondolom, nem kell ecsetelnem, hogy az oda vezető út tele lesz kelepcével. A csapdákat egy olyan gonosz elme készítette, aki már rég megtért őseihez. Ha netán mindketten eljutunk a főteremig – bár ezt erősen kétlem –, akkor ott fejezzük be, amit a Maja Múzeum tetején elkezdtünk. – Aquincum, az övéről leakasztott egy gyanús tárgyat, és megnyomott rajta egy gombot.

– Óvintézkedés, arra az esetre, ha netalán meggondolnád magad…

A hátam mögött robbanás hallatszott, és a híd leszakadt. Az utolsó pillanatban rugaszkodtam el, még sikerült elkapnom a szakadék peremét. Mire felhúztam magam, ellenfelem már nem volt sehol.

Úgy tűnt, a visszaúttal nem kell majd bajlódnom. Szitkozódva léptem be az egyik barlangnyíláson. Reménykedtem, hogy rosszakaróm is ezt az utat választotta. Az ereklye nem érdekelt, csak Aquincumot akartam holtan látni.

Agyament vetélytársamnak bizonyosan van tippje a kijutásra, mivel gondolom, nemcsak nézegetni akarja az ereklyét, hanem magával is szeretné vinni. Ezt még ki kell csikarnom belőle, mielőtt levágom a fejét. Bár abban sem voltam biztos, hogy látom-e még az életben. Ezt az érzésemet támasztotta alá, amikor a lábam alatt megnyílt egy csapóajtó, és egy vájatban meredeken gurulni kezdtem lefelé.

Az alagút egy kisebb terembe nyílt. A mennyezetről láncok csüngtek alá. Mikor kicsusszantam a nyílásból, elkaptam az egyiket. Ezt jól tettem, mert alattam a mélységben, tűhegyes dárdák meredtek rám.

Nem volt időm kifújni magam, az oldalsó falak kezdtek összezáródni. A vér meghűlt az ereimben. Igaza volt versenytársamnak, a hely tele van csapdákkal!

Csak egy esély látszott a menekülésre: láncról-láncra ugrálva eljutni a boltíves kijáratig. Figyelmem nem lankadhatott, ugrásaimat pontosan kellett végrehajtanom, ha nem akartam, hogy a lenti karók felnyársaljanak.

A láncról-láncra szökdelés könnyebben ment, mint gondoltam, viszont a falak már-már összenyomtak. Felordítottam. Egy utolsó nagy lendülettel sikerült elérnem a kijáratot, egy pillanattal azelőtt, mielőtt a falak összeértek.

Hatalmas, szögletes kőtömb csapódott le előttem, majdnem agyonzúzta a fejem. Meghökkenve álltam a boltív alatt. A tömb felemelkedett, így láthatóvá vált a hosszúkás terem és az újabb kijárat. Úgy döntöttem, átrohanok a szobán.

A padlózat a talpam alatt omladozott. A falak keskeny nyílásaiból pedig homok kezdett ömleni. A kivezető utat meg, hatalmas kőtömb próbálta elzárni. Úgy döntöttem, gyorsítok a tempómon, hogy mindenképpen elérjem az egyre keskenyedő kijáratot. A légdeszkámért nyúltam…

Nem maradt időm elővenni; egyszer csak elfogyott a talapzat a lábam alól, és lezuhantam. Eszeveszett kapálózásomnak hála sikerült megragadnom egy sziklából kiálló fém rudat, így nem pörögtem a mélybe. A szakadék alja a talpam alatt beleveszett a semmibe.

Felnéztem. Homokszemek hullottak az arcomba.

Biztos voltam benne, hogy ennek a csapdának nem így kellett volna működnie. Itt az lett volna a lényeg, hogy homokba fúljon az ember, csak időközben elfáradt a padló anyaga.

A kőszirtből kiálló fémrúd valami tartószerkezetnek a része lehetett, ami bele volt ágyazva a sziklába. Viszont ezen a részen a fal leomlott. Ez kapóra jött: így hozzáfértem a tartószerkezethez, ami tele volt kisebb-nagyobb kapaszkodóval. Segítségükkel vissza tudtam mászni a terembe. Szerencsére a kijáratott csak félig torlaszolta el a kőtömb, így tovább haladhattam.

Egy alagútba jutottam. Csak remélni tudtam, hogy a többi halálos csapdával is keményen elbánt az idő vasfoga. Elégedettséggel töltene el, ha innentől kezdve nem működnének rendeltetésszerűen, és akkor talán elérem a főtermet…

Az alagút összevissza kanyargott. Mivel csapdákkal errefelé nem találkoztam, úgy döntöttem, légdeszkán folytatom a további utat.

A terep eléggé döcögősnek bizonyult, de így is elég gyorsan lehetett száguldani benne.

Hamarosan egy hosszabb, egyenes szakaszhoz értem. Itt a sziklafalat ökölnyi lyukak csipkézték. Csapdát gyanítottam, ezért leszálltam a suhanómról és magam elé tartva óvatosan haladni kezdtem előre. Úgy gondoltam, ha csapdába futok, a deszkám kapja az első pofont, neki kevésbé fog fájni.

A csend körülölelt, homlokomon izzadságcseppek kezdtek gyöngyözni. Idegőrlő percek teltek el, de nem történt semmi rendkívüli. Már kezdtem valamelyest megnyugodni, amikor a sziklafalból sercegést hallottam, és az alagút remegni kezdett a talpam alatt. A félelem fagyos szorítását éreztem a torkomban, nem tudtam mi fog történni a következő percben, de abban biztos voltam, hogy nem fogok örülni neki.

Az egyik nyílásban egy ökölnyi bogárfej jelent meg. A fejből két hatalmas csáprágó meredt rám. Aztán a rovar eltűnt a résben. Megkövülten bámultam a hasítékot, de a bogár nem tűnt fel újra. Biztos voltam benne, hogy nem képzelődöm, nagyon reméltem, hogy a sziklában lakó fenevad nem vett észre. Nesztelenül próbáltam tovaosonni.

A morajlás az alagútban egyre hangosabb lett, aztán a nyílásokból bogarak százai bújtak elő. Felordítottam, majd a deszkámra pattantam és ráléptem gázra.

A rovarok mindenütt ott voltak; az oldalfalakról próbáltak rám ugrani, de potyogtak rám a mennyezetről is. Sokuknak sikerült belém csimpaszkodniuk, és csáprágóikkal a húsomba martak. Éles fájdalom hatolt a testembe, próbáltam a ragadozókat lerázni magamról.

A lyukakkal teletűzdelt folyosórészt hamarosan magam mögött hagytam, így szerencsére megszűnt a rovar utánpótlás. Azt a pár bogarat, ami rajtam maradt, a falnak csaptam. Hihetetlenül éles csáprágóik voltak, mélyen belevájtak a testembe.

Szitkozódva hátranéztem. A bogársereg a nyomomban loholt, félelmetesen fürgék voltak. Nem tudtam lerázni őket. Rátapostam a gázpedálra. A suhanó megugrott alattam. Tisztában voltam vele, ha elvétek egy kanyart, és leesem a deszkámról, végem van. Többé nem állok fel, mert beérnek, és bekebeleznek a földalatti húsevők.

Mintha nem lenne elég bajom, az alagút falaiból zöld pengék csapódtak ki, hajszálnyira kerültek csak el. Ha nem deszkán jövök erre, a pengék felaprítottak volna a bogarak nagy örömére!

Kezdett elegem lenni ebből a helyből. Úgy tűnt a csapdáknak már sohasem lesz végük. Akik létrehozták ezt a helyet ügyeltek rá, hogy az ide bemerészkedő relikviavadász még véletlenül se érje el a célját. Ettől a gondolattól elkámpicsorodtam. Mindenképpen el akartam jutni a főterembe, hogy végezhessek Aquincummal. Feltéve, ha ő is eljut odáig. Nagyon reméltem, hogy neki is legalább olyan meredek menete van, mint nekem.

Az alagútnak hirtelen vége szakadt, és kirobogtam a nagy semmibe…

Egy mély szakadékba zuhantam. Szerencsére zuhanásom nem tartott sokáig, egy fahídon landoltam, és azon száguldottam tovább.

A bogarak még mindig a nyomomban loholtak. Tudtak repülni! Ezt keserű szájízzel vettem tudomásul.

A fahíd recsegett-ropogott alattam, nagyon úgy nézett ki a dolog, hogy le fog szakadni. Reménykedtem benne, hogy még sikerül átrobognom a túloldalra, ahol a sziklába vájt oszlopok között egy nyitott kapu szája ásított.

Tövig nyomtam a gázpedált, azonban a deszka nem gyorsult tovább, inkább rohamosan lassult. Jeges félelem markolt a szívembe, mert ez csak egyet jelenthetett: mégpedig azt, hogy a turbó légdeszkám bedöglött! Egy utolsó rántással megadta magát; megbillent, aztán belecsapódott a hídba.

Előrevetődtem a levegőben, és egy tigrisbukfenccel fogtam talajt. Nem álltam le nézelődni, felpattantam, és ahogy a lábam bírta, rohanni kezdtem a kapu felé.

A hidacska kitartott, nem szakadt le alattam, így elértem a bejáratot. Mivel a légdeszka nélkül lényegesebben lassabban haladtam, a rovarok már-már a fejemen landoltak.

Átrohanva a bejárón megakadt a szemem a nagy kétszárnyú vasajtón. Hirtelen ötlettől vezérelve megragadtam a cirádás ajtószárnyakat, és próbáltam összecsukni őket, mire a pántok, eresztékek bődületes nyikorgásba kezdtek. A szárnyakat alig-alig bírtam megmozdítani, pedig igyekeznem kellett: a bogarak elérték a híd végét.

Éreztem, hogy a nyakamon és a karomon az erek kidagadtak a nagy erőfeszítéstől. A sötét rovarfelhőt az orrom előtt látva majdnem összecsináltam magam. Aztán az ajtószárnyak nyikorogva, recsegve bezáródtak.

A hátamat nekivetettem az ajtónak, hallottam, ahogy a bogarak odaát nekiütődnek a vaskapunak. Remegtem az erőfeszítéstől és a kimerültségtől. A sebeim is piszkosul sajogtak, de nem mozdultam a helyemről, nem szerettem volna, ha a húsevők betaszítják az ajtót. Ha már kint rekedtek, maradjanak is kint!

Talán fél óráig tartott az ostrom, aztán minden elcsendesedett. Nekem egy örökkévalóságnak tűnt.

Az előttem terebélyesedő, végtelenbe nyúló lépcsősor picit elvette a kedvem a továbbhaladástól. De mivel tudtam, mi van a hátam mögött, mindjárt nagyobb hévvel vágtam neki a sziklába vájt kaptatónak.

A lépcsősor egy nagy terembe vezetett. A kétpilléres, keresztboltozatos csarnok közepén egy majd két méter magas szobor árválkodott. Előrenyújtott kezében emberfejnyi kristálygömböt tartott.

Volt egy olyan érzésem, hogy célhoz értem. Ez lehetett a főterem, amit Aquincum említett. Versenytársamnak a nyomát sem láttam, elképzelhetőnek tartottam, hogy egy csapda kifoghatott rajta. Ezt lehet, nem is bántam volna, végsőkig feszítettem a tűrőképességem, hulla fáradt voltam, és az idegeimet is porhanyóssá őröltem.

A porlepte teremben a szobron kívül nem volt semmi egyéb, és csak egyetlen kijáratott láttam, amin át bejöttem. Úgy tűnt innét nincs kiút.

Mivel úgy gondoltam, csapdáktól itt már nem kell tartanom – hiszen a bogarak óta nem ért semmiféle atrocitás –, a csuhával takaródzó márványszoborhoz támolyogtam, és lerogytam a tövében.

Nem pottyant a fejemre kőtömb, és éles pengék sem álltak bele a testembe. Ezt a halálra ítéltek nyugalmával vettem tudomásul, miközben úgy lélegeztem, mint egy asztmás.

Levettem éjjellátómat; úgy döntöttem, levakarom róla a mocskot, ami időközben ráragadt. Hirtelen nagyon sötét lett a teremben, aztán vöröses derengésre lettem figyelmes, ami a szobor irányából áradt.

Felnéztem. A szobor, parázsló tekintettel meredt rám!

Megdermedtem. Azt hittem, ott helyben kiugrik a szívem a helyéről.

A démoni lény keze szétnyílt, és a kristálygömb leesett. Ösztönösen elkaptam. Ahogy a gömbhöz hozzáértem, az felragyogott, és egy pillanatig tündöklő fény vett körül, aztán a sivatagban eszméltem.

A kőoszlopok között voltam, visszajutottam a kiindulópontra. Úgy tűnt a kristály térkapuként funkcionál. A csodák itt még nem értek véget, a monolitok is felragyogtak körülöttem, és a gömb belsejéből háromdimenziós képek özönlöttek elő.

Elképedtem. Egy zöldellő völgyben álltam, ami az oszlopok szélénél összefolyt a sivatag homokjával, ahol még halványan a havas hegycsúcsokat is lehetett látni. Tudtam, hogy amit látok, az érzéki csalódás, mégis elképesztett a részletgazdagság.

Egy régmúlt világ képe derengett fel előttem: ágyékkötős emberek úsztak és nyilaztak körülöttem. Az őskorban voltam! Alighogy kinézelődtem magam, változott a helyszín.

Hatalmas, díszes palota udvarán álltam, körülöttem hihetetlenül ügyes akrobaták mutattak be gyakorlatokat a császárnak. Az ősi Kína! Aztán hirtelen piramisok között találtam magam. Emberek egy nagy folyónál versenyszerűen úsztak és pecáztak. Egyiptomban voltam, a Nílus folyónál. Majd Görögországban eszméltem, az olimpiai játékokon. Körülöttem zajlottak a régvolt versenynek: birkózás, futás, ökölvívás, gerelyhajítás, diszkoszvetés, és a kocsiversenyek.

Újabb helyszín: ismét olimpiai játékokon voltam, de egy másik időben. Itt már modernebb sportokat űző emberek viaskodtak egymással: vitorláztak, lovagoltak, futballoztak, vívtak…

A XX. század sportjai kimondottan a kedvenceim közé tartoztak, hiszen itt kezdett kialakulni és népszerűvé válni az a veszélyes és extrém sport, ami a mai napig fennmaradt és tovább fejlődött.

Ebben a sportban megismerhetjük korlátainkat, és próbáljuk a lehető legmesszebbre kitolni a teljesítményt, amely olykor már dacol minden eddigi ismeretünkkel. Az emberiség sokat változott az idők folyamán, de a sport szeretete megmaradt…

Tudtam, éreztem hogy az utolsó szavak már nem az enyémek! A kristályból egy idegen tudat hatolt az elmémbe. Nem tudtam mozdulni, már másé volt az irányítás!

Elmém egyre hátrébb szorult, miközben a parazita személyiség kiterebélyesedett. A rettegés, ami rám tört, leírhatatlan volt. Minden erőmmel próbáltam harcolni a testemért, de az idegen elme erősebb volt, sokkal erősebb…

Elérkeztünk a mai modern korhoz. Láttam magam, ahogy száguldom a csőben, és azt is, amikor orra bukom a célegyenesben…

Az entitás kezdte kiszipolyozni az emlékeim. Aztán éles fájdalom hatolt a zsigereimbe, miután egy hideg kést éreztem az oldalamba fúródni.

– Látom sikerült megszerezned az ereklyét, gratulálok! – lihegte a fülembe Aquincum. – A strapás melót elvégezted helyettem, nekem csak annyi volt a dolgom, hogy visszajöjjek a kijárathoz és lesben várjak rád. – Gonoszan felkacagott, és a kést megforgatta az oldalamban.

A szellemlény úgy reagált a fájdalomra, mint ahogyan én is reagáltam volna: testem összegörnyedt a fájdalomtól.

– Azért nem semmi, hogy mikre képes az Őrző Szeme. Megérte felkutatni! – mondta jókedvűen vetélytársam. – Gazdagabb lettem egy újabb relikviával. Lássuk! – A kristálygömbért nyúlt.

Ahogy hozzáért az ereklyéhez, tudatom elhagyta a testem, és átszáguldott a gömbön. A kristály belsejében éreztem, hogy egy másik tudat elsuhan mellettem. Aztán láttam magam holtan elterülni a sivatag homokjában. A kezemben tartott kristálygömb kihunyt.

Megdöbbenve vettem tudomásul, hogy ellenségem testében vagyok, az idegen tudat befolyása nélkül, aki valószínűleg a régi testemben ragadt. Megnyaltam kiszáradt ajkam, villás nyelvem hegyes szemfogakba ütközött.

Kirázott a hideg: nem ember voltam!

Pirkadt, mire homoksuhanómmal elértem a Sun City felé vezető műutat. Útközben volt időm átgondolni az elmúlt pár óra történéseit.

Az tény, hogy Aquincum átvert. Amire azonban nem számított, hogy az áhított ereklyének hála én leszek ő.

Régi testem és a kristálygömb homoksuhanóm csomagterében pihent. Hogy mihez kezdek velük, pontosan nem tudtam, a testem valószínűleg majd elföldelem…

Az entitás, ami a kristályból behatolt az elmémbe, nem volt gonosz, éreztem, amikor tudatunk összeért. Inkább amolyan világmegváltó típus lehetett az ismeretlen.

Akik mélyen a föld alá rejtették ezt a lelket, elzárva a külvilágtól, azok lehettek a rosszfiúk. Nem akarták, hogy ez a tudat rászabaduljon a világra. Pedig úgy éreztem, a földkerekség csak gazdagodott volna e páratlan elmével. Hiszen a sporteseményeket mindennapossá tette volna a világban, újakat talált volna ki a régiek mellé. Tudta, a sport szépsége megfogja nemcsak a játékosokat, de a nézőket is. És bárki megteheti, hogy egy estét valamelyik sportarénában töltsön el. A sport előreviszi a kultúrát, összefogja a társadalmat. Nagyon hasznos módja a tanulásnak és a fejlődésnek is. Valószínűleg az ő gondolatait láttam a kristályból előtörni.

Igaza volt.

A sport gyökerei összefonódnak az emberiség gyökereivel. Nem lehet csak úgy félredobni, ahogy manapság a többség teszi! Itt az ideje a változásnak!

Aquincum, meg a hozzá hasonlók, köztük én is, kirívunk a társadalomból. De talán nekünk köszönhető a fejlődés, hisz merünk árral szemben is haladni, új utakat kipróbálni.

Egy merész ötlet kezdett körvonalazódni a fejemben: véghez viszem azt, amit az idegen elme is tenni akart.

Bár már nem ember voltam. Azt nem tudtam, mivé váltam, mivel sisakom még nem vettem le. Az új ábrázatom nekem is meglepetés lesz, amikor otthon, az előszoba tükre előtt leveszem végre azt a fránya sisakot…

A novella megjelent az Új Galaxis Antológia 13. számában.

Az utolsó üzenet

2009-10-10T00:58:00.000-07:00

Hűvös légáramlás süvített végig a farmon, odabent a házban a farm gazdáját kirázta a hideg, bár nem érezte bőrén a szelet. A fiatal férfi remegő kézzel a füle mögé tuszkolt pár rakoncátlankodó szőke hajtincset, aztán az asztali adó-vevő készüléke fölé hajolt, állított a hullámsávon, majd izgatottan megszólalt:

– Raul Midon vagyok, és a francba is… félek!

– Nagyon rosszra fordultak a dolgok. Ha valaki hallja az üzenetet, akkor szedje a cók-mókját és meneküljön! Minél távolabb Kansastól! Bár lehet, hogy többé nincs biztonságos hely a Glóbuszon. Talán a két-háromezer méter fölötti hegységekben, mint például az Altaj Arany-hegyei. Ilyen magaslati, rázós terepre csak nem merészkednek a szörnyszülöttek!

– Az az átokverte terepjáró lerobbant, itt ragadtam a farmon, gyalog nem merek nekivágni a sztrádának.

– Amióta beszegeztem az ajtót és bedeszkáztam az ablakokat, nagyobb biztonságban érzem magam. Morci, az a féleszű macska nem bírt a seggén megülni, tegnapelőtt este az egyik résen át kiszökött, és azóta nem jött haza. Van egy olyan érzésem, hogy soha többé nem látom…

– Lehet, hogy a környéken én vagyok az utolsó ember. Rajtam kívül már mindenki mást levadászhattak odakint azok a rohadékok! Az élelem- és vízkészletek még pár napig kitartanak, aztán… aztán nem tudom, mi lesz.

– Napok óta nem találkoztam egy lélekkel sem. Francba! Pedig régen szerettem a tanya körüli csendet. Át nem mentem volna Ed ultramodern, nyüzsgő, baromfitenyésztő gazdaságába. Most meg a frász kerülget ettől a némaságtól. Mintha a kukoricaföldek is hullamezők lennének…

A férfi kétségbeesetten sávot váltott készülékén, aztán kitartóan folytatta tovább:

– Egy ideje csak sercegést hallok az összes létező, ”élő” hullámsávon. Először azt hittem, az adóvevő a rossz, de hülye vagyok! Mi másért nem tudtam kommunikálni senkivel, vagy meghallgatni a híreket? Mert konganak az épületek, mindenki halott!

– Istenem, minek beszélek egyáltalán? Ki hallaná?

– El akartátok tüntetni a hulladékot, mi?! Idióta kormány! Hát a genetikusok megoldották, az egyszer biztos! Anyám, de örültünk, hogy eltűntek a szeméthegyek. A kis édesek minden hulladékot megettek… Istenem, eszetekbe se jutott, hogy mi lesz, ha mindez elfogy? Miért pont cápákból kellett szemétevőket kreálni? Lehetett volna akár nyulakból is tenyészteni, vagy mit tudom én, egy barátságosabb állatfajtából! Messze áll tőlem az élőlények variációjának tudománya, de a genetikusok elbaszták! Négy lábon járó, emberevő szörnyeket alkottak!

– Bárcsak tévednék!

A mennyezet felől hangos puffanás és reccsenés hallatszott, a férfi a zajra felkapta a fejét.

–Te jó ég… a plafon! Mindjárt leomlik a mennyezet! Itt van az egyik rohadék a padláson!

A mennyezet leszakadt, a ragadozó a padlóra huppant, és azonnal támadt. A férfi szeme tágra nyílt, amikor a koponyája az éles fogak között összeroppant. A szemétevő pillanatok alatt szétszaggatta, majd véres cafatjait a nappaliban található hulladékkal együtt bekebelezte. Miután végzett, továbbállt.

Az adó-vevő az asztalon még évekig tovább sercegett, aztán egy késő őszi napon lemerültek a telepei, és csend borult a szobára…

Az írás részt vett az Avana - szemetes novellapályázatán.

Lélekvarázs

2009-10-10T00:04:00.000-07:00

Koromfekete, gomolygó fellegek takarják el a napot. A sötétségben még itt-ott átszűrődik az alkonyodó ég pírja. A későnyári fülledt melegben csak a tücskök monoton ciripelése hallatszik a vadregényes völgyben. Hirtelen szél támad és belekap hosszú, fekete hajamba, megcirógatja arcomat.

– Ideje indulni, vihar közeleg…

Kétkezes pallosomat komótosan húzom elő a hátamra szíjazott bőrtokból. Az egyenes pengén megcsillan az alkonyi fény. Van egy olyan érzésem, hogy hamarosan nagy szükségem lesz rá.

A sziklapárkányt, ahol eddig guggoltam, egy remekívű duplaszaltóval hagyom magam mögött: pár méterrel alatta, puhán fogok talajt a sűrű avarban. A táj drasztikusan megváltozik a szemem előtt. Az eddig is nehezen belátható terepből szinte alig látni valamit. A hatalmas fák lombkoronája majdnem mindent eltakar a fekete-vörös égboltból.

A hátam mögött tornyosuló sziklafalhoz hátrálok. Ösztönöm azt súgja, veszély közeleg!

Mintegy varázsütésre, halotti csend támad az erdőben, a tücsökciripelést mintha elfújták volna… Percekig csak állok szobormereven és hallgatom az erdőt. A neszek azonban nem térnek vissza.

Mivel nem akarok egy helyben megöregedni, lassan elindulok a leejtős talajon a völgy hosszanti, északi vége felé. Néhány lépés után térdig merülök a vizenyős aljnövényzetbe. Combig érő szarvasbőr csizmám vízálló ugyan, de a zöld utazóköpenyem és láncingem nem…

– Kár aggódnom, hamarosan kitör az égiháború, és akkor bőrig ázom, mielőtt még elérném célomat.

Mintha csak engem igazolna, villám hasítja ketté a sötét eget, bevilágítva a tájat. A mennydörgés elmarad: a fák magasából, egy szőrös izomkolosszus ugrik a hátamra és beledögönyöz a híg avarba. A fülembe belefolyik a hideg, iszapos latyak. Nem hallok semmit, csak a saját megkergült szívverésemet. A szám azonban nem lesz tele rothadó avarral, mert a kétmázsás szörnyeteg kipasszírozza tüdőmből az utolsó korty levegőt is. Kardom szerencsére nem ejtettem el, jobbommal szinte öntudatlanul csapok hátrafelé. Érzem, ahogy az éles penge húsba mar. De ez nem javít szorult helyzetemen. Egyre mélyebbre merülök a híg sárban. Légszomj kínoz, megpróbálok felállni, nem megy. A kard kifordul elerőtlenedő kezemből, az iszap mégis a számba folyik…

Majd a hátamról eltűnik a nehezék, és valaki durván felránt, ki az iszapból, fel a magasba! Köhögve, krákogva szívom magamba az éltető levegőt. Másodpercekkel később rápislogok egy hegyi óriásra, aki satu kezével éppen próbál összeroppantani.

Hallom csontjaim recsegését, üvöltök a fájdalomtól, mennék vissza az avarba… Mielőtt bármit is tehetnék – nem mintha tudnék –, egy ormótlan lándzsa hegye bukkan elő sanyargatóm foghíjas szájából. Az óriás hirtelen köpni-nyelni nem tud, savószín szeme kiguvad a fájdalomtól.

– Odalent valaki nagyon ügybuzgó…

A derekamon a szorítás enged, újra kapok levegőt. Örömöm nem tart sokáig. Az óriás tántorogni kezd, majd velem együtt dől el, mint egy zsák.

A hatalmas test szerencsére nem gyűr maga alá, de keményen a talajba csapódom. Ajkamon félmosoly játszadozik, pedig egyáltalán nincs jó kedvem. Görcsöt kapott a fél orcám.

– Remélem ez a sérülésem csak ideiglenes... – Talpra vergődöm.

Nem messze, az óriás meredt teste mellett, megpillantom a kardom, egy szőrös ork ágyékában pihenve. Kóválygó fejem hatalmas ütés éri hátulról: valaki orvul lefejelt!

– Ez már tűrhetetlen!

Kihasználva a kezdő lökést, szédelegve a szablyámért rohanok. Cuppogva kirántom a tetemből, majd megpördülök és hagyom, hogy iménti támadóm beleszaladjon a kardhegybe. Ez is ork volt, kezében buzogány.

– Mégsem a fejét használta.

Az útonállót, miután kiszenvedett, lecsúsztatom véres kardomról.

Bal oldalamnál mozgolódás támad, odafordulok. Egy újabb orkot pillantok meg, éppen az óriás fejéből próbálja kiráncigálni a lándzsát. Egy tigrisugrással ott termek és még a levegőben lefejezem. Koponyája az óriás horgas orrán gurul tova.

Neszezést hallok a hátam mögül: megpördülök, karddal együtt persze, és félbevágom újabb orvul támadó ellenfelem. Egy kurtalábú goblin próbált volna ledöfni.

– Szerencsére ráfaragott!

Több ellenfél nem jön, újra csend borul a tájra.

– Vihar előtti csend.

Kimerülten, véresen és mocskosan támolygok tova az öt hulla mellől, vissza-vissza tekintve. Az orkok eléggé öltözöttek voltak, ez pedig egyáltalán nem jellemző a koszos fajtájukra. Egy karavántól rabolhatták a drága motyót. Selyeming, bőrnadrág, drágaköves gyűrűk, szattyánbőr csizma… a gránitszínű kopasz óriás hozzájuk képest meztelen volt, csak ágyékkötőt viselt.

Villámok világítják meg utamat az évszázados fák között. A mennydörgés zene füleimnek. Lassan szemerkélni kezd a hűvös nyári eső. A cseppek utat találnak láncingem rései közt.

– Mint megannyi apró tűszúrás… Nem számít, legalább lemossa rólam az avar mocskát!

Hamarosan elérem célomat. Egy kerek tisztásra érek. A rét közepén végre megpillantom azt, amiért erre az elátkozott tájékra jöttem: egy ovális márványtáblát, félig a földbe ágyazva.

Minden évekkel ezelőtt kezdődött… Akkoriban még Kelet-Andalória sárkányok lakta vad vidékén kóboroltam. Selymekkel és csontfaragásokkal megrakott karavánokhoz csatlakoztam kísérőnek, csengő aranyakért. A karavánok a Fehér Kövek völgyéből indultak útnak Zöld erődbe, a szerencsevadászok városába. Ahol is egy este, kedvenc fogadóm szobájának félhomályában, rám tört a keserédes álom…

Egy völgyet láttam madártávlatból, égre törő hegyek között. Aztán, mint ahogy a madár szárnyal, úgy suhantam a magas fák lombkoronája fölött, majd leszálltam egy kerek tisztáson, egy fehér márványtábla előtt. Egy hang szólalt meg akkor a bensőmben:

– A tábla utat mutat. Ha hallod a hívást, Fekete Penge, jönnöd kell! Közénk tartozol, kötelez a vér szava! Várunk nyárközép elején.

Most itt vagyok hát. Évekkel később ugyan, mint ahogy jönnöm kellett volna. Nehéz volt megtalálnom ezt a vidéket. Minden vagyonom ennek a helynek a felderítésére fordítottam. Mestermágusok, álomfejtők és nyomolvasók foglalkoztak az ügyemmel.

Hosszú kutatás után, végre siker koronázta törekvésem. A terület, amit kerestem, a vérfarkasok völgye volt. Épeszű ember kerülte ezt a környéket, főleg teliholdkor. A szurdokban, ezenkívül hemzsegtek a goblinok, orkok, óriások és még ki tudja miféle kreatúrák. Úgy tűnt, ezek a fajok jól kijönnek a vérfarkasokkal…

– Látszólag.

Ezen az elátkozott helyen remélem megtudom, mi vagyok valójában. Már régóta nyugtalanít, hogy minden holdtöltekor olyan érzésem támad, mintha valami a belsőmből ki akarna törni az éjszakába…

Az eső, ahogy feltámadt, úgy el is csitult. A fellegek tovaszálltak az esti szélben, utat engedve a telihold ezüst fényének.

Érzem a bennem ébredező fenevadat, ahogy célom felé botladozok. A gyomrom merevgörcsbe rándul. A táblánál összegörnyedek a fájdalomtól.

– Mindig ezt érzem holdtöltekor, de aztán nem történik semmi! Az égvilágon semmi! Most sem. Csupán érzékeny lennék a Holdra?

Sötét alakok körvonalai bontakoznak ki az erdő homályából. Lassan elindulnak felém. Talán ők is emberek, kiket az álmuk hajtott idáig, bár erre elég kicsi az esély. Az idegenek már csak méterekre vannak tőlem. A legfurcsább az, hogy szemük világit a sötétben, morognak, s furcsán szőrösnek tűnnek. A telihold fénye egy pillanatra megvilágítja arcukat...

– Uram atyám, vérfarkasok!

Ordítani akarok, de hang nem hagyja el a számat. Pallosom a fejem fölé emelem, és tiszta erőből megpörgetem.

– Jöhetnek a bestiák!

Hirtelen a bensőm mélyéről egy ismerős hang tör a felszínre…

– Itt vagy hát testvér. A vér szava szól hozzád, hallgass és figyelj!

A márványtábla közepén cirkalmas, aranyszínű betűk izzanak fel.

– Egy vers.

Ahogy olvasom, a kard kihullik a kezemből és beleáll a földbe.

Tölgyes erdő mélyén,

Kerek tisztás szélén,

Állat szemét nézem,

S bizsereg a vérem.

Farkas kuksol szemben,

Folyik nyála csendben,

Sötét szeme mélyén,

Felvillan a holdfény.

Boldog vagyok végre,

S felnézek az égre,

Zeng az erdő újra,

Farkas horda fújja.

Talán falkavérem átka,

Nem gondolok másra,

Én is nyitom számat,

S üvöltöm a holdat.

A bénultságból lassan feleszmélek. Most már mindent értek. Egyik ősapám címerállata a farkas volt, ő lehetett a családban az első fenevad. Generációkon keresztül a vér annyira felhígult, hogy a családtagok egy idő után már nem változtak át, de a vér hívó szava így is megmaradt.

– Úgy tűnik, még bennem buzog a falka vére. Ősapám hagyatéka. Hah!

Eddig még nem fordult elő velem, de most kísértést érzek, hogy ugassam a holdat.

Vértestvéreim felveszik metamorfózisuk végső alakját, átváltoznak igazi farkasokká. Körém sereglenek, s együtt bámuljuk a csillagos égen azt a lyukacsos valamit, amit holdnak hívunk. Vonyítva üdvözlik a Föld e néma kísérőjét. Velük ugatok én is, mély torokhangon, bele az éjszakába!

Farkas vagyok, lelkileg legalábbis. A falkavér, ami bennem csörgedez, kevés ahhoz, hogy átváltoztasson. De ezen változtathat akármelyik vértestvérem…

Az írás megjelent a Morbid Magazin 43. számában.

Szavanna

2008-03-12T06:35:00.000-07:00

Ez… ez félelmetes!

Tudom, hogy ott van!

A bokor mögött, a majomkenyérfától jobbra…

Csak arra vár, hogy elmenjek mellette, hogy aztán orvul rám támadjon, és a frászt hozza rám! Tudom!

A papival is ezt tette. Szegény papi… amikor meglátta a lábai elé ugró fenevadat, úgy megrémült, hogy világgá szaladt, és nem jött vissza. Talán még mindig fut, pedig már nem kergeti senki…

Én nem akarok így járni. Inkább lemondok azokról a finom gyümölcsökről, amik a fa közelében nőnek. Pedig csorog a nyálam, hogyha rájuk nézek, és a pocim is korog, ma még nem ettem semmit… És nem is fogok, amíg az a lesben álló szörny el nem megy onnét, az biztos!

Hajaj!

Mozog a bokor… ez az izé felém jön! Istenem, kiszúrta, hogy hol vagyok!

Pedig próbáltam álcázni magam. Már egy órája állok itt szobormereven, mint egy kőszikla, és mégis kiszúrt az álnok! De mit csináljak, ha egyszer gyötörnek a szelek? Már majd szétdurrantam, muszáj volt kiengednem… a fene gondolta, hogy ez ilyen hangos lesz.

Pfuj! De büdös van! Ez én voltam?

Anyám, de csípi a szemem… hajaj, könnybe lábadt szemmel nem látom rendesen a vidéket.

Uram atyám, most hogy fogom megállapítani, hogy merre bujkál az a… az a…

Az előbb még felém jött!

Lehet, hogy már előttem áll?!

Édes Istenem, és én nem látom!

Jaj, ne! Valami hozzáért a lábamhoz!

Futás!

Tudtam, tudtam, hogy ma szívbajt fogok kapni!

Huh, hamarosan utolérem a papit, ha ilyen tempóban rohanok…

Kiugrik a szívem, meg kell állnom… remélem lehagytam azt a görényképűt.

Lih, lih!

A terep tisztának tűnik, úgy érzem sikerült leráznom… va-vagy mégsem?!

Az a vörös bokor miért hullámzik ott előttem, amikor nem is fúj a szél?

Gyanús! Fölöttébb gyanús!

Atya világ, ez ő! Ott van a bokorban! Ezer közül felismerem a szuszogását!

Ja, persze nem is ő szuszog, hanem én. Nem is csoda, ennyi futás után… volt vagy tíz méter.

Ezt nem értem, én sokkal nagyobb és erősebb vagyok, és mégis kiver a víz tőle.

Miért? Miért?!

Ez nem mehet így tovább! Most az egyszer nem fogok elfutni. Nem élhetem egész hátralevő életem rettegésben!

Szembenézek vele! Szembenézek a legnagyobb félelmemmel, és legyőzöm! Hisz az a kis csótány is csak egy állat…

Gyere csak elő, már nem félek tőled! Na, mi van? Már nem olyan nagy az arcod mi… micsoda?!

Itt van előttem… most eltaposom… ő csak egy egér, én meg egy hatalmas elefánt vagyok!

Szépen felemelem az egyik lábam, így, aztán… aztán, iszkiri!

Az írás részt vett a Tinta-Klub és a Karcolat közösen meghirdetett Legnagyobb félelem novellapályázatán.

Gin Tonic

2008-02-12T05:23:00.000-08:00

A messzi-messzi jövőben, egy nagyon közeli galaxisban…

Miután kenterbe vertek mindenkit a lázadó felkelők, főleg a gonoszokat - mert püföltek napszámra, és vedeltek hétszámra - lefeküdtek és másnap, picit másnaposan fel is keltek. Kivételt képeztek azok, akiknek harangoztak.

Szép új nap virradt az emberiségre és a többi másnapos, elnyomott értelmes lényre. Győzött a felkelés - de ettől függetlenül volt, aki továbbaludta borízű álmát - az univerzum fellélegzett…

Mivel már nem kellett attól tartani, hogy az ember úton-útfélen akcióosztagosokba botlik, a korall csempész, Hátra Szaltó - a Korall & Csempe Kft.-től, ahol az építési kerámiák széles választékát kínálják - elhatározta, hogy barátait, a szőrös mukit, Cseh bakát, a kivont karddal rohangáló Lüke Transformert, és a titokzatos Lila Orgazmus hercegnőt elviszi kirándulni valami egzotikus, szép helyre. Úgy döntött, hogy a robotokat, Pszi Traccsolót és hordó testű kollégáját, Artúr De Túrt nem viszi magával. Unta már, hogy majdnem minden történetnek ők a kulcsfigurái. A bázis egyik komputerében ki is nézett egy szép, zöldellő bolygót, ami nem esett messze a Korpás-kantól.

Egyedül a hercegnőnek nem volt ínyére a kirándulás. Mivel nagyon fontos személynek tartotta magát, úgy gondolta a parlamentben, egy percig sem tudnák nélkülözni a jelenlétét. De a Cseh bakának sikerült meggyőznie, hogy tartson velük - hisz ő volt a jövő gyalogos katonája: a baka a digitális korszakban - egyszerűen elcsavarta Lila Orgazmus fejét. Előbb jobbra, aztán picit balra, majd a hóna alá kapta a kapálódzó, ordibáló hercegnőt és felkullogott vele az Alumínium Flakon rámpáján.

A hajón már türelmetlenül várt rájuk Hátra Szaltó és Lüke Transformer. Látszott rajtuk, hogy amíg várakoztak, nem tétlenkedtek; Transformer ruházatán, gumicsizmáján több helyen is golyó ütötte lyuk éktelenkedett és enyhén füstölgött. Hátra Szaltó pedig, úgy nézett ki, mint akit lézerkarddal nyirbáltak meg.

A Cseh baka bosszúsan rámordult a vigyorgó korall csempészre, volt egy sejtése, hogy ezek ketten min kaptak hajba; a csempész, és a volt parasztgyerek. Minden bizonnyal már megint azon vitatkoztak, hogy melyik a jobb fegyver: a pisztoly, vagy a lézerkard. Aztán azon voltak, hogy be is bizonyítsák igazukat.

A muki a saját és Lila Orgazmus fejét csóválva fejezte ki nemtetszését, aztán a hercegnőt padlóra pottyantotta, majd beleerőszakolta magát a navigátori székbe.

– Üdv a fedélzeten, Orgazmus hercegnő! – mondta jókedvűen Szaltó kapitány, és felsegítette a kattogó nyakú, szitkozódó hercegnőt.

Mielőtt kettőt pislanthattak volna, a muki már be is üzemelte a hajót. Ez abból volt érzékelhető, hogy a Flakon recsegett-ropogott a talpuk alatt, és meghibásodásokat jelző lámpák gyulladtak fel piros fénnyel.

– A hajó indulásra kész! – jelentette ki Hátra Szaltó, és belehuppant a pilótaszékbe. – Ne eresszetek le, itt hagyjuk ezt a téglakupacot, vár ránk a természet. Felszállunk! – szólt hátra kételkedő társainak, aztán indulásra késztette az Alumínium Flakont.

A hajó vezérlőpultján az egyik kijelző villogni kezdett, kivételesen zöld színben.

– Megérkeztünk! – mondta hitetlenkedve Szaltó kapitány, és lassan hátrahúzta a fénymeghajtó karját. Ő volt a legjobban meglepve, hogy a hiper-szuper hajtómű kifogástalanul működik.

Az űbertérből kilépve a csillagok fénycsíkként süvítettek el a hajó mellett, aztán az univerzum megállt mögöttük.

A hirtelen fékezéstől Transformernek felkavarodott a gyomra. Hiába volt az Ernő nagymestere, a gyomrán nem uralkodhatott. Egyszer evett Jáde mester főztjéből – a zöld trutymótól akkor rájött a szaporafosás, napokat töltött a téglabudiban - és azóta még emésztőszervrendszere nem teljesen regenerálódott. Vett egy mély levegőt, és pár pillanatig befelé figyelt. Erőt merített a mindent átható Ernőből, és lecsillapította háborgó gyomrát.

– A bolygó eléggé elhagyatottnak tűnik – jegyezte meg Orgaznus hercegnő. – Idilli hely egy csempésznek – sandán Szaltóra nézett, és rámutatott az előttük terebélyesedő planétára.

– Ne üsd a szemedet a levesembe – mondta a kapitány jókedvűen, és tekert egyet a hercegnő kakaós csiga hajcsomóin.

– Fogaggyunk, asziszed, ez jó vicc volt! – szisszent fel Orgazmus hercegnő, és megtaposta a konzolon zongorázó kapitány kezeit. Minek hatására a hajó megbillent alattuk.

– Megvesztél? – kiáltott fel Szaltó helyett, Lüke. – Egy szempillantás alatt a primitív őslakosok eszébe jutunk, ha így folytatod! Egyelőre nem szeretnénk fejtörést okozni nekik.

– Ha a kapitány nem tudja rendesen navigálni a hajót, akkor majd elvezetem én! – vágott vissza a hercegnő.

– Kii!? Te? – döbbent meg Hátra Szaltó.

– Én? Én!

– Nem én! Te!

– Te? Én aszittem, hogy én!

– Na hagyjuk a rizottót! – mondta a kapitány újra vigyorogva. – A Cseh bakának már nagyon hiányzik a Kashyyyk; vagyis Kiskunfélegyháza dzsungelvilága, a vadonban lesz ideje nosztalgiázni.

A másodpilóta helyeslően felmordult. Megjegyezte, ha úgy adódik, szívesen megtanítja a többieket fára mászni.

Hátra Szaltó inkább másra mászott volna, de ezt nem tette szóvá. Szerencsére a hercegnő nem olvasott Szaltó cifra gondolataiban.

A bolygó meseszép volt. Vadregényes tájak suhantak el alattuk.

– Itt leszállunk! – mutatott a kapitány egy kisebb tisztásra. – Navigáld arra az öregjányt – utasította a mukit.

A Cseh baka bólintott, és finoman letette a hajót: rázuhant a tájra.

Aúú! Beszakadt a körmöm – szisszent fel Lila Orgazmus hercegnő, miután elhajtott útjából egy zöldellő ágat. Már bánta, hogy a körömreszelőjét nem hozta magával.

A táj szép volt, de a hercegnő nem lelte örömét a vaderdei sétában. Úgy gondolta itt az ideje, hogy lemondjon vezető szerepéről; Lüke Transformert udvariasan maga elé engedte, aki lézerkardját bozótvágóvá avanzsálta - mint annakidején a sivatagos Tatun, amikor télen kiment az erdőbe fát vágni - így már kényelmesen haladtak a rengetegben.

A táj eléggé kihalt volt, sehol nem láttak állatokat neszezni az erdőben. Úgy gondolták, hogy a szőrös muki látványa elriasztotta őket. A Cseh baka nem osztotta ezt a véleményt. Különvéleménye volt! De nem állt le vitatkozni. Hátra Szaltót kivéve a többiek úgysem értették, miről is hadovál.

Transformer megálljt intett; egy barlangra lett figyelmes, ami egy kisebb sziklafalban nyílt. Érdeklődve arra indult tovább.

A hercegnő a fejét csóválta, most a Cseh baka segítsége nélkül. – Lüke, Lüke, te minden lukba belemész, csak úgy?

– Ezen ne csodálkozz – mondta Szaltó kapitány. – Még Jáde mesternél rászokott a barlangászat örömeire…

Lüke eltűnt a barlang mélyén, csak lézerkardja fényét látták a többiek a homályban derengeni, aztán egy tompa puffanást hallottak és heves szitkozódást.

– Mi történt? – kérdezte Orgazmus hercegnő, a barlang előtt kíváncsiskodva. – Lüke, jól vagy?

– Iigen – jött a nem túl meggyőző válasz. – Beleakadtam valami gyökérbe. Engedd el a lábam, nem hallod?

– Nem engedem, éhes vagyok, nyálsaláta! – mondta a gyökér.

Piff-puff!

– Gedva bele! Üt ev, mint a tovonyóva. Kitalálom, izmovzni jávsz, mi? Nem baj, még mavadt két fogam, avval még megtudlak havapni, ganajpüré!

Bim-bum!

– A Gedva kopaffa meg! Ev ténveg ivmovni jár…

KAME-HAMEEE!!!

Aztán a gyökér többet már nem vitatkozott…

Hamarosan Lüke Transformer feltűnt a barlang bejáratában. Az egyik kezében, egy ósdi lámpást szorongatott. A többiek furán meredtek rá.

– Izé… a gyökér mellett találtam – mondta Lüke.

Szerzeményét a nap felé tartotta. A régi lámpás színaranyból készült, csak kicsit poros volt. Az Ernő nagymestere úgy gondolta megtisztítja; ujjasával alaposan törölni kezdte. A lámpás egyszer csak füstölögni kezdett, és a füstből előugrott Lüke Transformer hasonmása.

Ezen Transformer úgy megdöbbent, hogy a lámpást Hátra Szaltó fejének hajította, aki elfelejtett felszisszenni fájdalmában, annyira lekötötte a kinti műsor.

– Üdvözöld rég nem látott testvéredet, Lüke – mondta halkan Szaltó.

– Nem a testvérem!

– Nem? Pedig esküdni mertem volna…

– Én a lámpa szelleme vagyok. A nevem Gin, Gin Tonic. Mint a jó bólé; dörzsölve, de nem keverve vagyok igazán jó – mondta szellemeskedve Lüke hasonmása. – Lüke úrfi, mostantól te vagy a gazdám és hármat kívánhatsz.

– Mire? – kérdezte Transformer értetlenül.

– Mire hármat számolok – felelte Gin Tonic, aztán vállat vont és nagyot sóhajtott. – Három kívánságodat teljesítenem kell, rá van írva a lámpára – mutatott Szaltó kapitány lábainál heverő lakosztályára. – Nos, várom a kívánságokat.

A muki felmordult és vészjóslón a dzsinn fölé tornyosult, egyáltalán nem tetszett neki az új jövevény. Lüke Transformerből bőven elég volt egy is, ezt megpróbálta a szellemmel is tudatni.

– Mi a tüdőt makogsz? – kérdezte értetlenül a dzsinn. – Jókora sütemény vagy, hé! Néha igazán megborotválkozhatnál, mert úgy nézel ki, mint egy lezüllött filmsztár. Vagy netán készülsz a jégkorszakra?

A Cseh baka artikulátlanul felüvöltött, és a dzsinnt folyogatni kezdte.

– Állítsd le a barátod, Lüke gazda… – mondta a szellem elfojtott, vékony hangon. – Különben a mukinak baja esik.

– Egy mukival nem érdemes újat húzni – mondta vészjóslóan Lüke. – Most ezt a saját bőrödön tapasztalod, nyuszilufi! Gondolom, most a Hót hideg felszínén is szívesebben lennél, mint itt.

– Kérésed számomra parancs! – a dzsinn ujjával csettintett; aztán Lükével és a mukival együtt, eltűnt a száját tátó Hátra és Lila orra elől.

Transformer fázni kezdett, körülöttük mindent fehér hó borított, a muki megdöbbenésében elengedte Gin Tonic nyakát. Azon agyalt, hogy a nyavalyába váltogathatják egymást ilyen gyorsan errefelé az évszakok.

– Hová hoztál minket, szuper pempő? – kiabálta túl az arcába vágó szelet Lüke.

– Teljesítettem a kívánságodat – felelte a szellem. – A Hót bolygó hideg felszínére kívántál engem, mivel te vagy a gazdám, te is jöttél velem.

– De mit keres itt a muki?

– Annyira ragaszkodott hozzám, gondoltam elhozom őt is. Mi a következő kívánság?

– Üsd le ezt a marhát, Cseh baka! – kiabálta Lüke, és a dzsinnre támadt.

A mukit sem kellett bíztatni, meglendítette hatalmas mancsát.

A szellem belesüppedt a Hót fagyos felszínébe, majd a támadók háta mögött jött fel újra a külszínre. – Kukucs, itt vagyok! – incselkedett, és fenéken billentette támadóit.

Azok arccal a hóba estek, és ordibálva gurulni kezdtek lefelé, az egyik csúszós leejtőn. Percekbe telt, mire a leejtő aljára értek. Egymás hegyén-hátán landoltak, forgott velük a világ.

– Ha kérdezik, legalább hetvenen voltak, és mindegyik álig felfegyverzett Wampa jéglény volt! – nyekeregte szédelegve Lüke.

Cseh baka bólintott, sosem gondolta, hogy egyszer egy nyiszlett Transformer utánzat mossa fel vele a Hót felszínét.

A távolban egy pingvin alakja tűnt fel, mikor meglátta a két hóbuckát játszó élőlényt, szteppelni kezdett a hóban. De mivel Lüke és a muki nem értékelték kellőképpen a kiselőadását, alaposan megtaposta őket is. Még a lábszagért sem kért elnézést.

– Elég a játszadozásból! – mondta a hóba döngölt Lüke. – Dzsinn, vigyél vissza minket!

– Igen, gazdám! – a szellem összecsapta a tenyerét, és újra a vadonban találták magukat.

Hátra és Lila szájtátva meredtek hóval borított társaikra.

– Hol a fenében voltatok? – kérdezte Szaltó kapitány.

– Csak nem aggódtál értünk? – kerülte meg a kérdést Lüke.

– Dehogy aggódtam, épp azon voltam, hogy elmegyek Orgazmussal virágot szedni, vagy gombászni! Mégis mi a fene történt?

– Gin Tonicot kérdezd…

– Nincs ebben semmi különös, teljesítettem a gazdám kívánságát – felelte a szellem. – Már csak egy kívánságod maradt te lüke! Jól fontold meg mi legyen az… Ha már így összebarátkoztunk, kívánhatnád azt is, hogy legyek szabad.

– Még csak azt kéne, fenekestül felforgatnád a világot! – sziszegte Lila hercegnő, és felkapta a földről a lámpát.

A lámpás szelleme meghajolt új gazdája előtt. – Kékeslila úrnő, várom a kívánságaidat, iszom szavaidat.

Lila Orgazmus értetlenül nézett a hódoló dzsinnre.

A szellem oldalra fordította a fejét és nagyot sóhajtott. – Már leeshetett volna, akinél a lámpa az parancsol nekem! – mondta türelmetlenül.

– Hmm! Elkérhetném a lámpát egy pillanatra? – kérdezte Hátra Szaltó, és a lámpáért nyúlt.

A hercegnő rácsapott a kezére. – Még mit nem! Még csak az kéne, hogy idekívánj valami csempe árút – húzta el a száját Ibolya.

– Hé, és mi van a fennmaradó egy kívánságommal? – érdeklődött Lüke.

– Azt felejtsd el, Jet Lik gyöngye, már nincs a birtokodban a lámpa.

– De…

– Semmi de! Szemfülesebbnek kellett volna lenned.

Lüke becsukta a száját és belenyúlt az Ernőbe, az felszisszent picit, majd a segítségével felemelte a dzsinnt, és fától-fáig hajigálta. Cseh baka elégedett mosollyal hallgatta Gin Tonic jajveszékelését.

– Tóni meg elesett… – hörögte faarccal a fantom, majd talpra állt és leporolta magát. – Ez minden? – kérdezte. – Nna öregem, ha ilyen gatyaszínesítő a harcmodorod, még al Jet Linek se vagy jó! – a dzsinn gonoszan felkacagott, aztán elkezdett növekedni meg fémesen csillogni. Párméteres növés után, fémes hangon megszólalt: – Lüketron vagyok, Ernő érzékeny Jet Li lovag másolat. Most kifilézlek, pulykatojás!

– Elég! – avatkozott közbe a violaszínű hercegnő. – Lüke a koboldot hagyd békén! Te pedig varázslók gyöngye, mars vissza a palackba!

– Iigen úrnőm – felelte remegő hangon a dzsinn, és visszaszivárgott a lakosztályául szolgáló lámpába.

Orgazmus komolyan gondolkodóba esett; azt latolgatta, miket is kívánjon. Társai ontották a jobbnál jobb ötleteket. Végül a hercegnő dönteni látszott. Már éppen szóra nyitotta lila színű ajkait, hogy kívánjon valamit, amikor az erdő fái mögül akcióosztagosok léptek elő. Pillanatok alatt körbezárták a kis csapatot.

Lüke támadóállásba helyezkedett és bekapcsolta a lézerkardja hűtését. Szaltó és a muki is előrántották gumibotjaikat.

– Pszt, Lila! – súgta Szaltó.

– Mi van?

– Uszítsd a katonákra Lüketront.

– Nem! Még nem.

– Megvesztél? Ezek mindjárt lekaszabolnak minket!

– Nem tudják, kik vagyunk, valami helyőrség lehet a közelben, amit még nem számoltunk fel. Be kell jutnunk a bázisukra, hogy végleg felszámolhassuk. – Orgazmus döntött: – Megadjuk magunkat!

Az akcióosztagosok szorosan közrefogták lefegyverzett foglyaikat és elindultak velük a bázisuk felé. Hátra Szaltó az úton végig káromkodott korall nyelven, nem értette a hercegnő logikáját. Azt meg végképp unta már, hogy mindig a nő dönt helyettük – nem hiába Orgazmus volt a neve - ha ott helyben elintézik az akcióosztagosokat, a túlélőkből kiszedhették volna a támaszpont helyét, és idehívtak volna egy kisebb csapatot felszámolni a bázist. Elege volt abból, hogy a piszkos munkát mindig ők végezték el.

A Cseh baka vakkantott valamit Szaltónak.

– Ahogy mondod pajti, ahogy mondod… – értett egyet a kapitány bundás barátjával, miközben az előttük haladó hercegnő hátsóját stírolták.

Hamarosan egy bányászvárosba értek. Az utcán lézengő bányászok az akcióosztagosokra és foglyaikra rá sem hederítettek - átnéztek és átmentek rajtuk - úgy tűnt errefelé mindennapos dolognak számított a fehér páncélzatú katonák járőrözése.

Egy magasabb épületnél megállt a csapat; a katonák a foglyokat betessékelték a kétszárnyú ajtón.

Lüke és társai, egy tágas teremben találták magukat. Kétoldalt oszlopok futottak végig a terem túlsó végéig, ahol egy asztal mögött, homályba burkolódzott alak ült.

A sötét alak felnevetett, és kezében vörös fényű lézerkard villant. Az oszlopok takarásából tejvadászok léptek elő kibiztosított fegyverekkel.

– Lázadók! Miattatok bukott el az Uradalom, ezért most meghaltok! – sziszegte a sötét Jet Li, aztán talpra szökkent és fekete lebernyegét a vállain hátradobta.

Lila előszedte a lámpást, és a dzsinnt szólította. – Kobold, pusztítsd el az Uradalmiakat!

A lámpa szelleme a megszokott füst kíséretében előjött Lila Orgazmus hercegnő alakjában és körülnézett a teremben. A tejvadászok visszahőköltek a többszörös ember látványától, még a megvilágítatlan Jet Li is megállt egy pillanatra.

– Van egy-két alapszabály hercegnőm – mondta a szellem. – Élőlényt nem ölhetek, és halottat nem támaszthatok fel.

– Jó, hogy mondod! – mondta felháborodva Orgazmus. – Akkor varázsold ide a fegyvereinket!

– Kérésed parancs.

Amikor Szaltó érezte fegyvere hűvös markolatát kezébe simulni, azonnal tüzelni kezdett. Társa, a muki követte példáját. Megbolydult a terem; mindenki lőtt mindenkire. Lüke és a sötét Jet Li - aki elfelejtett bemutatkozni - megtalálták egymást, és lézerkardjaik különös táncba kezdtek. A két Orgazmus egymással veszekedett.

Hátra Szaltó behúzta a hercegnőt az egyik oszlop takarásába, maga és a muki közé. A Cseh baka felmordult; rászólt a hercegnőre, hogy ne taperolja. Transformer az Ernő segítségével felkapta a sötét Jet Lit, és kipenderítette az egyik ablakon.

A terembe ekkor beözönlöttek az akcióosztagosok és eszeveszett tüzelésbe kezdtek. A hercegnő hasonmását össze-vissza lyuggatták.

– Lila, húz ki minket a kutyaszorítóból! – ordította Szaltó. – Különben úgy járunk, mint ez az agyament dzsinn; huzatos lesz a fejünk. Kívánj!

– Rendben. Dzsinn, vigyél minket a Flakon fedélzetére!

– Ahogy óhajtod, gazdám! – Gin Tonic bólintott; a csatazaj nyomban megszűnt körülöttük.

Egy pillanat alatt az Alumínium Flakon fedélzetén találták magukat.

– Ez remek! – jegyezte meg Szaltó kapitány. – Egyszerűbb lett volna, ha egyenesen a Korpás-kanra kívánsz minket. Így még nem vagyunk kint a csávából! – kimutatott a pilótafülke ablakán; a hajó egy hangárban volt.

– Nagyszerű! Valaki bevontatta a hajót, amíg mi piknikkeltünk – húzta össze a szemöldökét Lüke – Vajon hol lehetünk?

– A rázkódásból ítélve valami hajón – felelte Ultraviola.

– Egy Uradalmi Csillagtombolón! – kapott észbe Szaltó, amikor meglátta a hangárban az irodai Tuja vadászokat. – Lila hercegnő gyorsan kívánj ki minket innét!

Minden szempár a két hercegnő felé fordult.

– Sajnos az most nem fog menni – mondta a klón Orgazmus. – kimerültem, vissza kell térnem a lámpába pihenni. Úrnőm majd szólok, ha újra készen állok.

– Nem mész te sehova, még maradt egy kívánságom! – hebegte bosszúsan az ibolyán túli.

A dzsinn azonban rá sem hederített a toporzékoló hercegnőre, visszaszivárgott a lámpába.

Orgazmus mérgében a lámpát a földhöz vágta. – Gyere elő te halogén szemű, fröccsöntött ganajpüré, és vigyél ki minket innét!

Nem történt semmi, a szellem a lámpában maradt.

– Nincs más hátra, magunkon kell segítenünk – mondta lemondóan Szaltó. Már éppen indulóban volt a Cseh bakával, hogy felvonják a Csillagtomboló dokkját elzáró paneleket, amikor a Flakon megrázkódott alattuk, és megszólalt egy sziréna.

Szaltóék egymás nyakába szaltóztak, a hercegnőnek gondjai támadtak a levegővétellel. Magában konstatálta, hogy a mukinak nem éppen rózsa illatú a hónalja. Elhatározta, hogy szülinapjára vesz neki, egy rózsa illatú szappant…

– Valaki megküldött minket, egy tízes erejű bomlasztó sugárral! – jegyezte meg Szaltó, miközben kihúzta szájából a Cseh baka egyik szőrös nagylábujját.

A hangárba beözönlött egy tucat akcióosztagos és pilóta, a Tuja vadászgépekhez rohantak. A kijáratot elzáró védőpanelek félrecsúsztak, szabad utat engedve a felszálló hajóknak.

– Ezek a sugárbercik, jól feltupírozták a csúzlijukat! Az Uradalmiak most nagy grízben vannak miattuk – csillant fel a szeme Szaltónak, miközben a folyamatos rengések között próbált valahogy talpon maradni. – Na jó, tekerjünk mi is oda neki! Cseh baka, indítsd be a Flakont. Én és Lüke kezelésbe vesszük a pattantyúkat!

Az Alumínium Flakon nyekeregve nekilódult, vakító lézernyalábokkal bombázva a hangárt. Dokkoló Tuja vadászgépek robbantak fel mindenfelé és kigyulladt a hangár is. A Flakon alighogy kijutott az űrbe, a dokk berobbant, a hőhullám elérte a hajó fedélzetét, de komolyabb kárt nem tett benne.

Szaltóék most már azt is látták, hogy pontosan kik is támadják az Uradalmat: egy kiszáradt Kalahári cirkáló, tucat G és F-szárnyú hajó vette heves lézertűz alá a lomha Csillagtombolót.

A Flakon legénységét Hack-bár Admirális megnyugtató hangja üdvözölte.

– Admirális, ha nem bánja csatlakoznánk a hajóhadához! – beszélt a konzolhoz Szaltó kapitány.

– Az olyan jó pilótát, mint maga Szaltó, mindig szívesen látjuk – felelte Hack-bár Admirális. – A kék kötelék vezérhajóját elkötötték, vegye át az irányítást!

– Ezer örömmel – mosolyodott el Szaltó kapitány, a barátaira nézett. – Na, nyomás gyerekek, csapjunk a lovak közé! – mondta és rácsapott a hercegnő fenekére, minek eredményeképp egy szép nagy pofon lett a jutalma. Szaltó picit megszédült; elhomályosult előtte a világ, de még így is briliánsam manőverezett a Tuja vadászok között.

Legalábbis szerinte, Lüke és Lila a pilótafülke mennyezetére tapadva máshogyan vélekedett a dologról.

– Szörcsög ugyan még pár hörcsög odakint, de ők asszem, már nem fognak sokat hepciáskodni – mondta elégedett mosollyal Szaltó kapitány. – Kék kötelék, itt a parancsnok beszél, támadjátok a hidat! – adta ki a parancsot.

Hamarosan a Csillagtomboló pikkelyei és pajzsai leváltak, aztán felrobbant.

– Áááh! de jót durmoltam – mondta a dzsinn, mikor megjelent a Cseh baka háta mögött.

A muki erre úgy meglepődött, hogy pofonvágta kedvenc kapitányát: Szaltót.

– Úgy ütsz, mint egy lány – hörögte bedugult füllel a korall csempész, miután csinált egy triplaszaltót fotelestül. Kiköpte az egyik kedvenc fogát, és Orgazmusra nézett foghíjas mosollyal. – Még mindig én vagyok a góré! – győzködte magát.

Kezdett elege lenni kekeckedő barátaiból.

– Ennyi idő alatt teljesen kipihented magad, szellemek réme? – kérdezte Lila, Lilát.

– A lámpában máshogyan telik az idő, egy egész napot átaludtam – felelte a dzsinn.

– Aha! – mondta Szaltó. – Annyit durmoltál, hogy kialudtad a dauert a szemöldöködből, guminyúl!

Látszott rajta, hogy nem nagyon hisz a koboldnak. Aztán Hack-bár Admirálissal közölte, hogy van még egy befejezetlen ügyük – itt sandán a dzsinnre nézett – később térnek vissza a felkelők bázisára. Végül búcsúzóul jó utat, és kellemes ünnepeket kívántak egymásnak.

Transformer a nyakánál fogva megragadta a dzsinnt, és tanácskozásra hívta a többieket. Alaposan kivallatták a lámpa szellemét, hogy mit kívánhatnak és mit nem. Aztán elhatározták, hogy egymásnak adogatják a lámpát, és mindannyian kívánnak valamit, persze ezt is előre megbeszélték, hogy ki-mit kíván.

A Cseh bakánál gondok adódtak a kívánságlistával a nyelvi korlátok miatt, Szaltó pedig nem kívánhatott helyette. De a muki megoldotta a problémát; kipüfölte a dzsinnből, amit akart.

Nagyon szépeket és jókat kívántak: békét az univerzumra, gazdagságot, egy doboz tampont (Ibolyakéknek), a mukinak egy nőt, Szaltó telekívánta a hajót csempe áruval, Lüke egy új lézerszablyát kért, kék színben, és ez így ment sorban, mígnem eljutottak az utolsó kívánsághoz.

Azt akarták, hogy a dzsinnek is jó legyen; tehát az utolsó kívánság az volt, hogy Gin Tonic legyen szabad.

A dzsinn örült, a többiek is örültek, aztán a felmentett szellem örömkönnyek között azt mondta:

– Hála nektek nem vagyok a lámpa szelleme többé, így varázshatalmam sincs. Amit eddig kívántatok, az mind semmivé foszlik. Köszönöm, hogy kiszabadítottatok!

A többiek ajkáról lehervadt a mosoly.

– Mi van!? – kérdezte teljesen érthetően a muki.

– A kívánságaitok semmivé foszlanak, ennyi – mondta a dzsinn örömkönnyekkel küszködve. – Ekkora áldozatot még nem hozott értem senki. Lemondani a kívánságokról, hogy én szabad legyek… Hé, miért néztek rám ilyen furcsán!? Ugye nem akartok elagyabugyálni? Hisz barátok vagyunk, vagy mi.

A lefokozott dzsinn tévedett; a társaság rendesen elagyabugyálta, aztán lámpástól kihajították, Mósz ájszli kikötőjében.

A visszaút a Korpás-kanra csendben telt, végül a csendet Lüke Transformer törte meg.

– Barátaim, azt hiszem úgy lesz a legjobb, ha a lámpáról és a kívánságokról nem beszélünk senkinek. Még csak az kéne, hogy lükének nézzenek minket.

A többiek egyetértettek az Ernő érzékeny Jet Li mesterrel, bár picit sajgott a szívük, hogy az a sok jó kívánság odalett.

Vége

Az írás részt vett az 5. Karcolat novellapályázatán.

Fókusz Riport

2008-01-19T04:40:00.000-08:00

A Com-X magazinban megjelent képregényem kapcsán a Fókusz riportere interjút készített velem.