Baar-Gron árnyai
(Részlet)
Kilépett a toronyúr oszlopcsarnokának homályából a verőfényre. A napsütötte balkonon hűvös légáram simította végig az arcát. Beleszimatolt a szélbe, amely elhozta a falak közé a láp átható, vad illatát.
A térképre meredt, amit Erooathee személyesen nyújtott át neki az imént. Elege volt a lány gonosz tréfáiból; folyamatosan próbák elé állítja, kacérkodik vele, de közben semmi viszonzást nem kap tőle! Még arra is rá tudta venni, hogy hamis váddal illesse Armidazant, aki visszautasította a lány közeledését. Nem szívesen emlékezett az esetre. Két barátot veszített aznap éjjel. Armidazant máglyára vetették az Életigenlőkkel együtt, Srishaati pedig eltűnt. Mehoonach azonban tudta, hogy ennyivel nem úszta meg a dolgot. És cserébe mit kapott? Erooathee csak annyit mondott: köszönöm! Aztán, amikor megpróbálta magához vonni a lányt, az kacagva kisiklott a karjaiból, és eltűnt a palota labirintusszerű folyosóin.
Abban egy pillanatig sem kételkedett, hogy megszerzi a holdkövet, mivel ebben a térképen túl segítségére lesz húsz jól felfegyverzett harcosa is, akik a falon kívül várnak rá. Ám a beígért jutalom tekintetében már korántsem volt olyan nyugodt.
Komor léptekkel rótta Baar-Gron utcáit, mígnem elérte a várfalat. Felhágott a lépcsőn, hogy még egyszer megszemlélje útra készülődő csapatát. A mellvédnél egy alakot pillantott meg, aki a nyakát nyújtogatva figyelte az alant gyülekezőket. Mehoonach nem akarta megzavarni az idegent. Már-már visszafordult, amikor felismerte a leskelődőt. Arca eltorzult a dühtől, wymiírjei azon nyomban előkerültek a kardhüvelyből.
– Renegát! – rikoltotta, és rárontott fajtársára, akit ugyan váratlanul ért a támadás, de a régi reflexeknek köszönhetően időben rántott fegyvert.
– Áruló! – hárította el a csapást kardjával Srishaati, majd oldalt ugrott. Az újra lesújtó, éles pengék jobb vállától alig hüvelyknyire vástak el a köveken.
Elkeseredett küzdelem bontakozott ki a falon. Mindkét harcost átlagon felüli vívónak ismerték. Nem véletlenül kerültek annak idején a toronyúr testőrségébe. Ráadásul ugyanazt az iskolát járták, jól ismerték egymás stílusát. Mehoonach főként testi erejét igyekezett kihasználni. Felváltva suhogtak a pengék, csengve-bongva váltottak csókot. Srishaati fürgébben mozgott, átvette a kezdeményezést, minden egyes szúrása létfontosságú pontokra irányult, de Mehoonacht nem tudta meglepni: a hatalmas elf az összes rafinált támadást hárította. A renegát visszahúzódott, és másik szögből próbálkozott. Ismét sikertelenül. A felek nem sok kárt tudtak tenni egymásban. Hosszútávon a kitartás döntött volna közöttük, s ez inkább Mehoonach számára jelentett volna előnyt.
– Milyen érzés volt halálba küldeni a barátodat? – sziszegte két ütés között Srishaati.
A vetélytárs figyelme egy pillanatra kihagyott, s ezt kihasználva laposan bevitt egy szúrást a másik oldalára. Nem volt komoly seb, de Mehoonach-ot feldühítette. Pont, ahogy a renegát tervezte.
A hatalmas termetű elf tajtékzott, félretéve minden óvatosságot, pusztító erővel rohant neki riválisának, és amaz már nem tudott se kitérni, se védekezni. Az egyetlen dolgot tette, amit tehetett: lehajolt, amennyire csak tudott. Mehoonach már nem volt képes megfékezni a lendületét, és átbukott a balkonon, de utolsó kétségbeesett mozdulatával belekapaszkodott Srishaatiba, és magával rántotta. Ordítva zuhantak a mélybe.
***
A vén tölgyfák ágai görcsbe merevedett ujjakként integettek a délutáni szélben. Az égbolt vérvörösen izzott, a messzeségben viharfelhők gyülekeztek. Srishaati körül megsűrűsödött a homály, ahogy egyre beljebb haladt a rengetegben. Mehoonach bosszúra szomjas harcosai loholtak a nyomában; mutánsokkal űzték, ahogy a vadat szokás.
Már akkor tudatosult benne, hogy az üldözők Vérvadászatot vezetnek ellene, amikor elérte az erdő szélét. Álmában sem gondolta, hogy rajta kívül akad olyan bolond, aki önszántából bemerészkedik ide. Habár valahol megértette a harcosok dühét. A párbaj végét jelentő baleset során neki valami isteni szerencse folytán sikerült megkapaszkodni egy kiálló kőben, de Mehoonach csak zuhant tovább, míg egy puffanás a mélyben véget vetett a sikításának. Srishaati nem pihenhetett, remegő kézzel kapaszkodott vissza a falon, és épp időben bújt el, mielőtt az ellenfél gyilkos hangulatú harcosai megjelentek. Néhány órával később megkezdődött a hajtóvadászat.
Most itt menekült a hatalmasra nőtt fák között. Az üldözői egyre nehezebben boldogultak a nyomolvasással, ennek ellenére kitartóan csörtettek a nyomában. Úgy tűnt, nem mondanak le egykönnyen a prédáról. A renegát sutba dobott minden óvatosságot, futásnak eredt, hogy végleg lerázza őket. Konok elszántsággal vágott neki az újabb kaptatónak.
Fülsüketítő égzengés nyomta el a lihegését. A visszhang végiggördült az erdőn, s valahol messze, a hegyeken túl csitult el. A fák közt hamarosan szitálni kezdett az eső, de ő csak futott tovább. Botladozott köveken, gyökereken át. Pillanatok alatt bőrig ázott, inge és nadrágja jéghidegen tapadt a testéhez.
A félhomály mind nyomasztóbbá vált körülötte, a süppedős, mohás talajon át úgy érezte, mintha recsegő koponyákon taposna. A szinte járhatatlan terepen egyre lassabban haladt. Ismét közelebbről vélte hallani a hajtók kiáltozását. Kis idő múlva ez a sejtelem bizonyossággá érett: a távolság érezhetően fogyott közöttük. Már-már feladta a reményt, hogy valaha is megszabadul tőlük, amikor eszébe jutott az Erooatheetól kapott medál.
Mit veszíthetek vele? – gondolta. – Ha utolérnek, úgyis végem.
Megragadta a nyakbavalót.
– Fretth segíts!
Egy darabig nem történt semmi változás, csak a szél zúgása erősödött fel. Aztán rájött, hogy a tompa duruzsolás nem a vihartól ered. Felkapta a fejét.
A fák koronája felett sötét felhő suhant, amely lassan szakadozott kisebb foltokra. Srishaati nyelt egyet, amikor felismerte, mit szabadított az erdőre. Csakhogy már késő volt megbánni. Ugyan a tömeg nagyobbik része megcélozta az üldözőket, de kivált belőle három alak, amely egyenesen a renegát felé száguldott. Az elsőként érkező draquar olyan erővel taszította oldalba, hogy a sötét elf egy tölgyfa törzsének zuhant. Srishaati felordított fájdalmában; a denevérlény csaknem a bordáit törte.
A lombok felől újabb két fantom lendült támadásba, a sötét elf előrántotta wímiírjét és kígyótőrét; most már felkészülten várta a következő rohamot. Széthasította az elsőnek támadó bestia fejét, aztán pengéjével félkört rajzolva a másik mellébe tépett; teljes súlyával a kard nyelére nehézkedve átfúrta fegyverét a draquar testén. A harmadik bestia azonban már áthatolt a védelmén, és karomba görbülő ujjait belemélyesztette az arcába, aztán a magasba ragadta az elfet. Srishaati felüvöltött, kardjával vakon szúrt a feje fölé, és érezte, hogy a penge húsba szalad. A szorítás rögvest engedett. Zuhanni kezdett a draquarral, ágak csaptak az arcába, majd nagyot nyekkenve a hátára érkezett.
Égzengés és dulakodás hangjaira tért eszméletre; a sebéből vér csorgott a nyakára. Testén keresztbe feküdt élettelen támadója. Sárban heverő pengéi vakító fehérben fürödtek a villámfénynél. A rézsút szakadó esőfüggönyön át élet-halál harcot vívó elfeket pillantott meg, akik a mutánsok segítségével ritkították a denevérfajzatok népes hordáját. A szerteszét freccsenő sárban csontok recsegtek, hörgésbe fúló visítás nyomta el a fegyveresek ordítását. Ám Srishaati figyelmét más kötötte le. Az egyre fogyatkozó csapatot egy furcsán ismerős alak irányította.
– Mehoonach!? – lihegte elkerekedett szemmel. – Ez nem lehet!
Lerúgta magáról a draquar hulláját, és megkereste a küzdelem során elejtett fegyvereit, aztán vissza se nézve a csatatérre futásnak eredt.
Az írás megjelent a Sötételf – Vérkövek, Fantasy exkluzív antológiában. Társszerző Tim Morgan. Cherubion kiadó, 2011.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése