A határ
Antianyag-világából a szem az anyag-univerzumot csupán lyukak rendszerének látta a negatív energiaszintek óceánjában, azonban hosszas keresés után, felfedezett egy olyan galaxist, amely értelmes életet ringatott a spirálkarjai között.
Az öntudatra ébredt lények már eljutottak a bolygóközi utazás szintjére, de még nem rendelkeztek megfelelő technológiával, hogy a naprendszerükön túlra is eljussanak.
A szemmel tartott alanyok még csak nem is sejtették, hogy valaki mérhetetlen messzeségből figyelemmel kíséri ténykedésüket, és mint egy ragadozó, ugrásra készen várakozik, az alkalmat keresve, hogy lecsaphasson áldozatára…
***
Hatalmas kupolavárosok úsztak a sivatagos, forró bolygó felett, amelyet az emberi faj Földnek hívott. A kietlen kődarab a vörös óriás fázisába lépő csillag körül keringett, második bolygóként a Naprendszerben. Az egykor kéklő, élettől hemzsegő planéta vizei rég elillantak, felforrósodott légköre pedig nem volt belélegezhető, az emberek mégis gyilkoltak érte.Tucatnyi, két-háromezer főt számláló kolónia csatázott az ásványokban bővelkedő bolygó birtoklásáért. A csillagvárosokból kisebb hajók rajzottak ki a megnyíló légzsilipeken át, – és mint már annyiszor – egymásra támadtak. Az űrt lézercsíkok szabdalták, rendszeres időközönként felrobbant egy-egy hajó, és olvadt fémtörmelékkel szórta tele a környéket. Csakhamar a kupolavárosok többsége is lángba borult…
Az egyik csatát vesztett űrvárosnak viszonylag épen maradt a kupolája, de az építmények fényei már nem világítottak. A romok alatt azonban halvány életjelek mutatkoztak: két, négykarú alak próbált felvergődni a felszínre.
– Arion… Arion, életben vagy?! – ordította torkaszakadtából Meó.
– Ne üvölts, kölyök! Még élek – felelte bosszúsan az omladék alá szorult férfi. – Próbálj meg finoman kihúzni innét…! Ááh! Mondom finoman, te barom!
– Azt hiszed, ez olyan egyszerű? A fél állomás rád roskadt!
– Használd mind a négy kezed, ne csak kettővel ügyeskedj, coloskám!
– Nem megy… Kettő kificamodott. Mit gondolsz, én hol voltam, amikor ránk omlott a fal? He? Melletted álltam! Egy órámba telt, mire kikapartam magam a romok alól.
– Jól van, igyekezz!
– Hmm. Úgy látom, megmaradsz…
– Kész szerencse, hogy maradt elég időnk szkafanderbe bújni. – Arion végigtapogatta űrhajósöltözetét, nem talált rajta szakadást és a végtagjai is a helyén voltak. Miután körbekémlelt, idegesen megvakarta sisakja mocskos üvegét.
– Nekünk befellegzett, Meó…
Az épületrengeteg maradványai fölött, az áttetsző burkon lyukak tátongtak, süvítve távozott rajtuk a levegő. Tucatnyi karbantartó robot ügyködött a kupolarendszeren, hogy kiegyenlítsék a nyomást, de a város menthetetlennek tűnt.
– Ideje lelépnünk – vágta hátba társát Meó. – Villámgyorsan el kell jutnunk a hangárhoz!
Erősen meg kellett kapaszkodniuk az útjukba eső tereptárgyakban, mert a vákuum már-már kezdte kiszippantani őket is.
A város siralmas látványt nyújtott; az egykor égbe nyúló épületek helyén csak csonkok árválkodtak. Eltűntek az utak, és a parkok, mindenfelé törmelék kavargott. Egyre terjedelmesebb omladékdarabok emelkedtek a levegőbe. A két űrhajós inkább repülve, mintsem futva közelítette meg a hangárt.
Mivel túlélőkel nem találkoztak, sietve beszálltak egy épen maradt teherhajóba. Alighogy feltárult a hídhoz vezető ajtó, megrohamozták a vezérlőpultot. Meó bevágódott a másodpilóta székébe. – Arion! Te leszel a kapitány.
– Kösz a bizalmat, kölyök – felelte Arion nyersen, majd ő is helyet foglalt.
Az ütött-kopott teherhajót csak nehezen tudták indulásra ösztökélni. Megkönnyebbültek, amikor végre tűzcsóvát okádva felemelkedett, majd egy közeli légzsilipen át elhagyta a várost. Hamarosan a külső bolygók felé vették az irányt.
A vérvörös nap sugaraiban elmerülve, a diadalmaskodó kupolavárosok úgy ereszkedtek a Föld kietlen felszínére, mint a vízben lebegő medúzák.
Arion nagy nehezen levette róluk a szemét. Negyvenes évei végén járó, markáns arcú, kőkemény férfi volt, amolyan mindent túlélő típus. Elszabadult a pokol, és most ki kellett találnia valamit, hogy életben maradjanak. Felsóhajtott.
Öt óriáshajó veszett oda, köztük az övék is. Még emlékezett rá, amikor kisfiúként kimenekítették a lángokban álló városukból. Egykori ellenségeik befogadták a túlélőket, így frissítve a génállományukat, de Arion hiába tanulta meg a rárakódó évek súlya alatt, hogy ebben a világban így működnek a dolgok, mégis fortyogott benne a bosszúvágy.
Sajnos most új otthona is odaveszett, és a vetélytársak nem igyekeztek megmenteni őket. Inkább azzal foglalatoskodtak, hogy mihamarabb kitermeljék a bolygón található ásványokat.
Arion úgy gondolta, egyetlen esélyük a túlélésre, ha eljutnak a külső bolygóknál tevékenykedő csillagvárosokig. Ott dolgoznak ugyanis azok a tudós csoportok, akik nem rivalizálnak a nyersanyagokért, csak egy cél lebeg a szemük előtt: hogy megmentsék a Naprendszert. Két remek kezű szerelőt minden bizonnyal szívesen befogadnak.
Arion rákacsintott Meóra.
– Meg sem állunk a Jupiterig, haver!
– Te nagyon hülye, csak nem ezzel a rozzant bárkával akarsz odáig elvánszorogni?
– Miért is ne?
Meó becsukta a szemét, vett pár mély lélegzetet, aztán halálos nyugalommal a társára nézett.
– A hajó minden bizonnyal képes eljutni a gázbolygóig, de mi nem. Élve nem! Odáig nincs elegendő élelmünk és az oxigén sem tart ki.
– Hmm. Szóval én arra gondoltam, hogy kirámoljuk a fagyóból a zöldségeket, aztán…
– Eszedbe ne jusson! A hibernáció egyáltalán nem biztonságos, valószínűleg nem élnénk túl egy mélyalvást. És egyébként is, ezek a fagyasztókamrák nem ember számára készültek.
– Igen, de egy kis átszereléssel…
– Nem, inkább felejtsd el!
Arion a műszerpultra könyökölt, és egy farkas vigyorával mosolygott a társára:
– Nincs más választásunk, Meó. Megbütyköljük a hűtőrekeszeket, és alámerülünk a fagyvilágba. Aztán bízunk a szerencsénkben. Vagy ha gondolod, már most felvághatod az ereid…
***
Arion kinyitotta a szemét. Csak homályosan látta a környezetét, de azt így is meg tudta állapítani, hogy a faltól falig húzódó plasztacél ablak nagy részét a Szaturnusz tölti be.Az ágya mellett fiatal ápolónő ült. Egyszerű, fehér ruhában volt, alakját egy istennő is megirigyelhette volna. A hosszú, vörös haj, a szép ívű száj, és az igéző zöld szem láttán a férfi szíve nagyot dobbant.
Az ápoló mind a négy kezét csípőre tette, és összehúzta ívelt szemöldökét:
– Xaun Zulejka vagyok. Maga kicsoda? – kérdezte csilingelő hangon.
– Arion… Arion Carpentier.
– És elárulná, hogy mit keres az űrhajójuk a Szaturnusz jéggyűrűjében?
– Nem akarok érzelgős történetet mesélni magának – nyögte a férfi –, de fogalmam sincs. Meóval a Jupiternél állomásozó csillagvárosokhoz akartunk eljutni… Valószínűleg meghibásodott a fedélzeti számítógép.
– Valószínűleg.
– Egyébként ez a hely is tökéletesen megfelel a céljaimnak – habogta a férfi. – Gondolom, egy kupolavárosban vagyok.
– Éles az esze! – gúnyolódott a nő. – A kétszázharmincötös kutatóhajón van, az orvosi szint intenzív osztályán, útban a Plútó felé.
Arion megdöbbent, nem gondolta volna, hogy egy kutatóhajó képes a Naprendszer határáig elbóklászni. Az odaúthoz elképesztő mennyiségű készletet kell felhalmozni, mivel kifelé haladva a rendszerből egyre kevesebb energia áll rendelkezésre. De mi értelme van egyáltalán odáig elmenni?
Zulejkára nézett: a nő őt tanulmányozta. Arion visszanyelte feltörő kérdéseit, mert feszélyezve érezte magát az átható pillantástól. Két kezét a tarkója mögé tette, próbált nyugodtnak látszani, de csak még jobban pánikba esett. Most döbbent rá, hogy két karját tudja csak mozgatni, a másik kettő eltűnt!
A nő halványan elmosolyodott.
– Nagy szerencséje volt, hogy életben maradt. Két karját amputálni kellett, és szinte az összes belső szervét kicseréltük. Sajnos a társát nem tudtuk megmenteni… Hihetetlenül erős szervezete van, hallja-e? Túlélte a műtéteket és a közel ötszáz éves hibernációt!
Arion körül forogni kezdett a világ, nem akart hinni a fülének. Percekig csak emésztette a hallottakat. Az ápolónő apró adagokban is közölhette volna vele a tényeket!
Ötszáz év! Ötszáz évet töltött tudatlan állapotban, a feneketlen űrben… A tervezett időszak többszörösét… És elvesztette két végtagját, a négy keze volt a mindene! Egy szerelőnek ez a vég… Aztán hirtelen eszébe jutott Zulejka mit mondott Meóról. Önkéntelenül felordított. Ápolók rohantak be a szobába, és lefogták, majd éles szúrást érzett a nyakán. Pillanatok alatt visszazuhant az ismerős sötétségbe.
***
Ötszáz év nagy idő, sok minden megváltozott. A technológiai újítások lenyűgözték az egykori szerelőt. Mára már biztonságossá tették a hibernációt, az űrhajók fantasztikus sebességre voltak képesek, és az ultramodern városkomplexumokban könnyű volt az élet.
Intersztelláris multicégek alakultak, az igazi hatalom az ő kezükben volt. Nekik köszönhetően a városok még mindig versengtek ugyan a nyersanyagért, de már együtt kutattak, és nekiláttak terraformálni a Naprendszer planétáit. A Földet újra lakhatóvá tették, és már a Holdnak is volt belélegezhető légköre. A Marson és a gázbolygók egyes holdjain is előmunkálatok kezdődtek, hogy az élet számára alkalmas bioszférát hozzanak létre.
Arion kupolavárosban született, az ő idejében még nem létezett terraformálásra alkalmas technológia a gyakorlatban. Akkor még csakis a csillagvárosokon tudták elképzelni az életet. Mindenesetre érdekesnek találta az új fejleményt. Szabad ég alatt sétálni egy erdőben, vagy a tengerben lubickolni, fantasztikus élménynek ígérkezett. Bár kevés esélyt látott rá, hogy a közeljövőben megtapasztalja ezeket a dolgokat, hiszen óriáshajójuk épp távolodott a Földtől.
Miután felépült a műtétje után, sokat beszélgetett Mante Faurisson asztromérnökkel, az itteni terraformáló projekt vezetőjével.
Arion, Faurisson csapatával járt gyakorlatozni a Szaturnusz holdjaira és az útjukba eső égitestekre. Valósággal falta a számára új és megdöbbentő technológiát. Hamarosan beverekedte magát a legjobb szakemberek közé, és ő lett az asztromérnök jobb keze. Álmában sem gondolta volna, hogy egyszer geomérnök lesz.
Arion neszt halott a háta mögül, megfordult: cuppanós csók csattant álmatag ábrázatán, és vörös hajzuhatag zúdult az arcába.
– Zulejka! – Mélyen magába szívta a nő illatát, aztán viszonozta a csókot.
Az ápolót egy éjjel a szobájában, az ágyában találta. Zulejka akkor közölte vele, hogy ellenállhatatlan vágyat érez a csonkított férfiak iránt. Bár Arion először azt gondolta a nő csupán gúnyolódik rajta, de Zulejka pillanatok alatt meggyőzte, hogy nem a levegőbe beszél.
Már egyáltalán nem bánkódott a két elvesztett karja miatt, boldog volt, és csak ez számított.
– Azt hiszem, ez a fejlemény érdekelni fog, szívem – hebegte két csók között a nő. – Egy kódolt üzenetet kaptunk a Plútóról. A kapitány az irányítóterembe rendelt.
Arion bólintott. Már alig várta, hogy végre újra kimozdulhasson a csillagvárosból. Talán most megteheti.
Az ajtó hangtalanul a falba csúszott. Arion megigazította magán kezeslábasát, majd belépett a tágas terembe. A kapitány egy széles vállú, nyűtt arcú férfi a hajóhídon állt, és két segédjével a főképernyőn futó adatokat böngészték.
Az egyik terminál mögül Faurisson lépett elé, kezében egy monitorral. Nem köntörfalazott, rögtön a tárgyra tért:
– A Plútó mellett elhaladva ezt a kódolt üzenetet fogtuk: „Szétfoszlik a valóság, ha átléped a Naprendszer küszöbét!” – A monitort a férfi elé tartotta. – Még az is elképzelhető, hogy nem emberi lénytől származik az üzenet…
– Értem. És én miért kellek?
– Nagy valószínűséggel ősrégi jeladó léphetett működésbe, amikor elhaladtunk a Plútó mellett. Ennek ellenére Dorian kapitány úgy döntött, kiküld egy osztagot, hogy derítsék fel a terepet, és számolják fel az esetleges veszélyforrást. Mivel a jel a törpebolygó belsejéből jön, le kell fúrnunk odáig. Maga ért a fúrótornyokhoz, és le tud oda juttatni egy különítményt.
– Vállalja a feladatot? – szólt közbe a kapitány.
– Természetesen!
– Bízom az ösztöneiben. Hozza vissza épségben a csapatomat!
– Azon leszek, uram!
– Köszönöm! Az átkelőhajó már csak önre vár.
Arion biccentett, aztán sarkon fordult, és sietősen a hangárkapu felé vette az irányt.
Az űrhajókkal telezsúfolt csarnokban megismerkedett a különítmény további négy tagjával: a pilótával és a speciálisan kiképzett katonákkal. Majd két technikus segítségével ő is magára öltött egy szkafandert, amiről leszereltek két felesleges kart, aztán társaival egyetemben beszállt az átkelőhajóba.
A komp közel négyezer kilométert tett meg, mire elérte a Plútó felszínét. Mivel a vöröses színű törpebolygó csupán vízből, ammóniából és metánból álló kozmikus jéghegy volt, Arion úgy gondolta a fúrással nem lesz gond. Inkább amiatt aggódott, ami a mélyben várt rájuk.– Jól van emberek, leseggeltünk! – közölte a tényeket Szofron, a pilóta. – A 401-es szegmens horizontális Nyolcas mezejében vagyunk. Az E4H52-es koordinátán… plusz-mínusz pár méter. Akinek dolga van odakint, szedelőzködjön!
Arion morgolódva magukra hagyta a csendben beszélgető kommandósokat, és elindult a hátsó raktárrész felé. Csak akkor kezdett jobb kedvre derülni, amikor a zsilipajtó feltárult előtte, és meglátta a mozgódaru alkatrészeit.
A robotmunkásoknak több mint egy órájukba telt, mire a férfi irányítása alatt felállították odakint a tízméteres fúrótornyot. Arion hamarosan megkezdhette a munkát. Elégedetten tanulmányozta a szeme elé vetített szerkezeti ábrát, majd összecsapta a tenyerét, aztán a kapcsolóra tette a kezét.
A fagyos felszínbe úgy hatolt bele a fúró titán-nitrit feje, mint kés a vajba. Por- és jégdarabok szakadtak ki a felszínből, de nem jutottak messzire, a Plútó gravitációja lassan minden törmeléket visszarántott.
Közel hét óra múlva a fej egy üregbe hatolt, majd az adást figyelő kijelző felcsipogott, jelezve, hogy elérte a forrást. Arion visszahúzta a fúrót.
– Jól van emberek, én végeztem, indulhat az osztag! – mondta elégedetten.
– Vettem, torony! – felelte Larion, az osztagparancsnok. – Behatolunk! Utánam, Aldó, Damos!
A három kommandós kibiztosította a fegyverét, kiszállt a kompból, aztán bekapcsolták a szkafanderbe épített rakétákat, és egymás után beleszálltak a vájatba.
Miután a különítmény elérte a kisbolygó belsejében tátongó üreget, hirtelen megszakadt velük minden összeköttetés.
– Utánuk megyek! – jelentette ki Arion nyomban, és kiugrott a kivilágított fúrótoronyból.
– Figyelj, haver, ez túl veszélyes! – rökönyödött meg a pilóta. – Inkább hívok erősítést.
– Jó ötlet, Szofron! – helyeselt Arion, majd felkapcsolta sisaklámpáját. Bekapcsolta a rakétáit, aztán belevetette magát a több kilométer hosszú csőbe.
Amikor elérte a Plútó gyomrában rejlő üreget, mindennemű zaj megszűnt a közelében. Megsüketült az adóvevője, és nem hallotta a saját lélegzetét sem. Felkiáltott megdöbbenésében, de az sem jutott el a füléig. Próbált úrrá lenni a rátörő pánikon, mélyeket lélegzett és ökölbe szorította remegő kezét. Néhány pillanattal később kikapcsolta a rakétákat, és a földre huppant.
Az üreg nagyságát nem tudta megállapítani, lámpája hatósugarán túl a falak belevesztek a homályba; a bolygó belsejében rejtező titkos világ az örök sötétség birodalmának ígérkezett. Hamarosan azonban felfedezett egy halvány fényforrást. A mesterségesen létrehozott nyílástól nem messze, egy mélyre nyúló hasadékban viharvert űrhajót pillantott meg. A hasi részén nyitott bejárat felől kékes derengés áradt, amiben feltűnt az egyik kommandós alakja. Hanyatt feküd a földön. Szkafanderén golyó ütötte lyukak tátongtak, sisakja maszatos volt a belülről ráfröccsenő vértől.
Arion magához vette a halott férfi fegyverét, és fellopakodott a hajó rámpáján. Amikor belépett az űrhajóba, az elé táruló látványtól úgy érezte, megfagy a vére. A szűk előrészben egy nyitott fedelű, üres hibernátortartály előtt a másik két kommandóst pillantotta meg kicsavarodott végtagokkal, szitává lőve.
Hátrálni kezdett, azonban valaki elkapta a karját és oldalra rántotta. Gennyes, nyálkás, fekélyekkel tarkított arcba bámult bele. A sárga szemgolyó nem rá bámult, csak forgott a rothadó szemgödörben. Az idegen teste is taszító látványt nyújtott: petyhüdt bőre cafatokban lógott, a bordák ívei kilátszottak alóla. Azután hirtelen, mintha tüzet fogott volna a lény, bőre füstölögni kezdett. Rothadó jobb karjával még közelebb rántotta magához a megkövült űrhajóst.
Megöltem őket! Nem tehettem mást… visszhangozta egy hang Arion agyában. A négykarú szörnyszülöttek rám támadtak, de én rábírtam őket, hogy öljék meg egymást!
Arion hangtalanul ordított, szabadulni akart a lénytől, de nem tudott elmozdulni a helyéről, úgy érezte, hogy oda van szögezve a padlóhoz.
Szerencsére te életben maradtál… Hasonló vagy a fajtámhoz, két kezed és két lábad van, úgy nézel ki, mint egy rég volt Skuber. Neked kell átadnom a tudást! Az idegen hozzáérintette a homlokát az űrhajós sisakjához. A förtelmes koponya közeli látványától Arion öklendezni kezdett.
Nem szabad elhagyni ezt a rendszert, jegyezd meg! Ha átlépitek a határt, elpusztít az antianyag-világ! – Több milliárd évvel ezelőtt ezért pusztult ki a mi fajtánk is… Az élet a bolygókon! Ez nem fordulhat elő még egyszer! Megértetted, barátom? Megértetted?
Az űrhajós sírva bólintott, iszonyatosan hasogatott a feje. Félt az idegentől, de egyben sajnálta is: az egykori, eltorzult arcból végtelen szenvedés és fájdalom sugárzott.
Az én kipusztult fajtám is ebben a rendszerben fejlődött ki, jóval előttetek. Az eltelt évmilliók alatt kezdtem elveszteni a reményt, nem hittem volna, hogy újra kivirágzik errefelé az élet, az értelem…
Az aszott lény szájából sárga váladék folyt.
Eljárt felettem az idő… Itt a mélyben túléltem a csapást, a perzselő fényt, de már akkor haldokoltam, amikor mélyálomba merültem. Megmaradtam hírmondónak, hogy figyelmeztessem az utánunk jövőket… Tiéd a tudás, élj vele… Ég áldjon… Barátom…
Az idegen elernyedt, Arion újra tudott mozogni. Felpattant, és kiviharzott a hajóból. A csend megszűnt körülötte. Hallotta dübörgő szívét, ahogy az a vért pumpálta az ereibe, és fülhallgatójában a rakéták tompa moraját. A nyílás felé vette az irányt. Alig várta, hogy elérje a felszínt.
– Arion, Arion, hallasz?
– Igen… Szofron!
– Na, végre! Mi történt odalent? Megvannak a fiúk?
– Meghaltak!
– A rohadt életbe! Igyekezz, haver! Kezd szétesni alattam a Plútó!
Arion maga is tapasztalta, hogy a vájattal valami nem stimmel: repedések keletkeztek a falán és jégdarabok hullottak a fejére. – Szofron! – kiáltotta a mikrofonjába. – A kompot vészstartra előkészíteni! Egy perc múlva felszállás!
Szédelegve igyekezett feljutni. Rengéshullámok futottak végig a vájaton, a hengeres alagút enyhén megcsavarodott, és egyre nagyobb omladékdarabok záporoztak a mélybe. A köztük való manőverezés alaposan próbára tette Arion reflexeit. Amikor elérte a felszínt, betájolta magát, majd megcélozta a komp nyíló ajtaját. Nem foglalkozott azzal, hogy esetleg kitöri a nyakát, maximális sebességgel repült be rajta.
– Na, csakhogy megjöttél! – harsogta a pilóta, amikor meghallotta az utastérben a hangos puffanást. – Ideje eltűnnünk innét!
Az átkelőhajó körül egyre több repedés keletkezett. Alighogy felszálltak, beszakadt a felszín, és gigantikus hasadék nyílt meg alattuk. Maximális sebességgel tették meg az utat a kupolavárosig.
Arion úgy érezte, a csillagok már soha többé nem fogják háborgó lelkét megnyugtatni.
***
Dorian kapitány nem hitte el Arion meséjét a végpusztulásról, ami rájuk vár, ha tovább folytatják az útjukat. Úgy vélekedett, a rivális multicégek valamelyike próbálta meghiúsítani a küldetésüket, hogy aztán a saját városkomplexumaikat küldhessék ki elsőként a távoli, ásványokban gazdag, földszerű bolygókra.Az irányítóteremben minden szempár a kapitányra és Arionra szegeződött.
– Kapitány! – kiabálta a geomérnök torkaszakadtából. – Ha elhagyjuk a Naprendszert, azzal mindenkit elpusztít! Önmagát, engem, az összes élő teremtményt… Forduljunk vissza!
– Arion, ha még sokáig akadékoskodik, isten bizony kidobatom a hajóból! – felelte ingerülten a kapitány. – Ez a döntés nem tartozik az ön hatáskörébe.
– Adok én magának mindjárt hatáskört! – sziszegte Arion, egy hidrokulcs akadt a kezébe.
– Ne csináljon ostobaságot! – rivallt rá Faurisson, és elkapta a karját. – Vagy le akarja lövetni magát?
Farkasszemet néztek.
– Nyugalom, Arion! – tette hozzá Faurisson.
A teremben lévők feszülten figyelték őket. Ekkor nyílt a zsilipajtó, és Zulejka rontott be rajta. – Carpentier, teljesen megőrültél? Azonnal hagyd abba ezt a hülyeséget!
Arion arca bíborvörösre változott, fogai összecsikordultak. – A rohadt életbe, nagyon remélem, hogy nem nekem lesz igazam… – Hagyta, hogy Faurisson kivegye kezéből a szerszámot.
A kupolaváros hetekig haladt tovább gond nélkül. Már-már úgy tűnt, sikeresen elérik céljukat, ám egy napon eltűntek az égről a csillagok, és hatalmas energia-kisülések cikáztak a feketeségben. Óriási, fényes gömb közelített a csillaghajó felé lélegzetelállító sebességgel…
A városban mindenfelé sziréna hangja szólt, az irányítótorony központja olyan volt, mint egy felbolydult méhkas. Mérnökök, technikusok, csillagászok és geológusok szaladgáltak föl-alá. Képernyők vibráltak, vezérlőpultok villogtak, és egyfolytában ki-be kapcsoltak a vészjelző lámpák.
– Igazat mondott az idegen… – lehelte végül elkékült ajakkal Zulejka. – Mind meg fogunk halni!
– Szeretlek, Zulejka! – Arion szorosan átölelte a nőt. – Még a halál sem választhat el tőled… – Hosszan megcsókolta kedvesét. Az ő arcán is végigfolytak a lány forró könnyei.
A gömb hatalmasra duzzadt, úgy haladt az űrben, akár az üstökösök, csakhogy a csóva, amit maga után húzott, azonos volt a halállal és a káosszal; vakító fénnyel söpört végig a csillagvároson. Az emberek nem léteztek többé: kiradírozták őket a világból.
Ahol a gömb elhaladt, oda magával vitte a pusztulást. Megtépázta a bolygókat, holdakat változtatott sodródó törmelékhalmazzá. Amint elérte a rendszer végét, összezsugorodott és elenyészett a semmibe. A haldokló nap ezután már csak kihalt, élettelen, pályájukról kimozdult planétákra szórhatta sugarait.
Epilógus
Néhány millió év leforgása alatt a Jupiterbe elegendő anyag áramlott a közelébe került Szaturnuszból, hogy a kritikus tömeget elérve, belsejében beindulhasson a magreakció. Hamarosan új csillag ragyogott fel a rendszerben. A folyamatosan hűlő fehér törpe megmaradt bolygói, holdjai lassan pályára álltak körülötte, és az egyiken kisarjadt az élet…
A novella megjelent az Új Galaxis Antológia 17. számában.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése