Baar-Gron árnyai 2

Baar-Shagŷr veszett hírű lápvidék, a Császárság mégis helytartót ültet ide, mert a környező hegyek méhe mesés holdkő-vagyont rejt… Amikor egyik bánya megnyitásakor a tartományban elszabadul a ximúr-kórság és a nemesvérű elfek tömegével korcsosulnak el, a holdelfek mágiája gyilkos ködfallal zárja körül a mutánsokat. Az itt rekedtek bőre megfeketedik, hajuk megőszül, izmaik elsorvadnak.

A felfedezett vérkövek létezésének titokban kell maradnia, ezért a császári gépezet gondoskodik arról, hogy mindenki elhiggye: a tartomány lakossága elpusztult, a maradék keveseket kimenekítették. A shagŷri kincsek átmentése, a fajtársak sanyargatása a színfalak mögött zajlik tovább. Egyvalamivel azonban senki sem számol: a shagŷri Nemesházak egyes klánjai idővel felhagynak az elixír szedésével. Négy generáció elteltével a mocsárvidék már egy új fajt nevelt ki: harcias, vad és ellenálló egyedeket, akik a túlélés és a gyilkolás mesterei. A nevük: sötételf.

 (...)

A draquar kitért a kardcsapás elől, felröppent a magasba. Mehoonach fogai megcsikordultak, ahogy szemével követte a vérszívó mozgását. Tekintetében túlvilági tűz lobogott. Szobormereven várakozott, csak akkor lendült mozgásba ismét, mikor prédája kardtávolságon belülre ért. Az utolsónak maradt draquart egy elsöprő erejű csapással taszította az örök sötétségbe.

Körös-körül mutánsok nyalogatták a földre ömlött vért. Gazdáik alig tudták onnan elrángatni őket, hogy a préda nyomát kutassák. A talaj nem csak a denevérlények vérétől vöröslött; nyolc kiváló harcost vesztettek, és jó pár torzszülött is megsérült a küzdelemben.

– Ide! – harsogta a vadászok egyike. – A dögök nyomra bukkantak!

Villám lobbant. Mehoonach a gyorsan enyésző ragyogásban vértől ázott hajcsomót pillantott meg egy cserje göcsörtös ágán fennakadva.

– Indulás! – hörögte túl a mennydörgést. – Ideje bevégeznem, amit a draquarok elkezdtek: elevenen nyúzom meg Srishaatit! – Azzal nekiiramodott a sötétnek; az elfek és a mutánsok engedelmesen követték.

***

Amikor Srishaati annak idején a kardot választotta a penna helyett, számításba vette, hogy a legtöbb fajtársánál rövidebb életet szabnak neki az istenek. Talán csak annyi jut, mint a láncnépek fiainak. Ezért régóta nem félt a haláltól. A test fájdalmait is jól tűrte, a belső kínok ellen pedig megpróbált kérget növeszteni a szíve köré. Ám a megmagyarázhatatlan dolgok mindmáig zavarba hozták. És Mehoonach felbukkanását ilyennek tartotta.

Egyszerűen nem élhette túl a zuhanást!

Látni ugyan nem látta a holttestet – nagyobb gondja is volt annál a falon kapaszkodva –, de hallotta a gyomorforgató becsapódást.

Mágia! – talált rá a megoldásra. – Csakis valami éjsötét mágia állhat a háttérben!

A fák ágai közt aranyló, bíbor pára kavargott, mintha csak a csillagok ködéből fújták volna ide. A tölgyek között helyenként egy-egy magányos örökzöld fenyő is feltűnt a szürkületben.

Srishaati oldala erősen nyilallt a draquar ütésétől, fejsebéből még mindig szivárgott a vér. Jóval lassabban haladt, mint szeretett volna, és egy idő múlva újra hallótávolságba kerültek az üldözők. Ugyan kisebb zajt csaptak, és ebből az elf arra következtetett, hogy alaposan megtizedelhették őket a denevérlények. A hajsza lendülete is csökkent valamelyest, de a távolság mégis egyre fogyatkozott. Épp egy vízmosásban botladozott felfelé, amikor becsapódott mellette egy nyílvessző.

A horhos elkanyarodott, Srishaati gondolkodás nélkül belevetette magát, aztán rémülten fedezte fel, hogy egy hatalmas, csupasz szikla torlaszolja el a további utat. Két oldalt megmászhatatlan falak meredeztek. Mögötte az ellenség, előtte akadály. Nem sok választása maradt. Elkezdett felkúszni a torzformájú tömb oldalán.

Már majdnem felért a tetejére, amikor Mehoonach maradék csapata befordult a kanyarban. Tudta, hogy nem lesz elég ideje biztonságba kerülni. Hamarabb szedik le egy lövéssel.

– Fretth segíts! – ragadta meg a nyakláncát.

Felnézett az égre. Várta a következő draquar felhőt, ám a zúgás ezúttal elmaradt.

Talán csak egyszer lehet használni – gondolta csalódottan.

Hirtelen megbillent alatta a szikla. Kapaszkodó után nyúlt, és a feje felett talált is egy malomkeréknyi lyukat. Ahogy megragadta a peremét, nedvesnek és furamód puhának találta, mintha moha telepedett volna meg az üregben. Feljebb tornázta magát, majd amikor csizmás lábát helyezte a résbe, a szikla újra megmozdult. Langyos levegő áramlott térde mellett a lyukból. Srishaati megrökönyödve pillantott le. Aztán újra felnézett, és kis híján lezuhant ijedtében. Közvetlen az arca előtt odébb siklott egy pajzsnyi lemez, és feltárulkozott a mögötte rejtőző szem.

Minden erejét összeszedve felhúzta magát az oromra, amikor az elbődült alatta.

Az üldözők elkerekedett szemmel bámulták a lényt, amelynek tavalyi avar és elszáradt gallyak potyogtak az oldaláról. Hosszú, kecses nyak emelkedett a levegőbe, és a rajta ülő fejből félelmetes agyarak villantak elő.

– Sárkány! Sárkány! – kiáltozták az elfek. Arcukra kiült az iszony.

Srishaati leszánkázott a túloldalon. Rosszul érkezett, bokájába fájdalom nyilallt, és arccal előre elterült a földön. Rémülten fordult meg, és nézett vissza a szörnyetegre.

A hatalmas, gonosz szemek egyenesen őrá meredtek. A pikkelyes nyak hátrafeszült, mint a lecsapni készülő kígyóé.

A renegát megfogadta, ha ezt túléli, soha többé nem használja a medált!

A sárkány eltátotta a pofáját, ám ekkor megrázkódott. Nyakába egymás után vesszők csapódtak. Nevetségesnek tűnt az elfek próbálkozása. Csak arra volt jó a lövöldözés, hogy az ostobák magukra vonják a sárkány figyelmét.

Srishaati felismerte, hogy nem lesz több ilyen kedvező alkalom. Sántikálva futásnak eredt a horhosban. Nem várta be, mi lesz a küzdelem vége. Egyik féltől se számíthatott kegyelemre.

***

A sárkány talpa alatt rázkódtak a kövek, karmos lábai mély nyomokat hagytak a földben, nyomában kárhozott lelkekként hajladoztak a fák, átható üvöltése megremegtette az erdőt.

Mehoonach kivonta kardját.

– Támadás! – harsogta, majd a fenevadnak rontott.

Az elfeket hatalmába kerítette a balsejtelem. Ettől a veszedelemtől nem óvhatták meg őket sokáig a fegyverek, tudták ezt jól, mégis követték uruk parancsát. Magával ragadta őket a félelmet nem ismerő szenvedély.

A tegezekből tucatjával kerültek elő a nyílvesszők, aztán az íjhúrok megfeszültek, és az acélhegyek belemartak a sárkány pikkelyes oldalába.

A bömbölést követően, avart perzselő lángok nyaldosták végig a környéket. A sebesült szörnyeteg szarvakkal teletűzdelt fejével és szárnyaival félresöpörte a mellső lábait vagdosó elfeket, aztán lerázta magáról a ráugró mutánsokat is. Nagy levegőt vett, majd hatalmasra tátotta pofáját; a támadók közvetlen közelről bámulhatták meg hatalmas, tűhegyes fogait.

– Átkozott bestia… – hörögte Mehoonach, aztán a lombokon átsejlő, viharos égboltra tekintett, miközben minden csatlósa és körülöttük a szurdok lángviharba veszett.

 (...)

A novella megjelent a Sötételf – Vérkövek fantasy shared world antológiában. Társszerző Tim Morgan. Cherubion kiadó, 2011.