Az utolsó üzenet

Hűvös légáramlás süvített végig a farmon, odabent a házban a farm gazdáját kirázta a hideg, bár nem érezte bőrén a szelet. A fiatal férfi remegő kézzel a füle mögé tuszkolt pár rakoncátlankodó szőke hajtincset, aztán az asztali adó-vevő készüléke fölé hajolt, állított a hullámsávon, majd izgatottan megszólalt:

– Raul Midon vagyok, és a francba is… félek!

– Nagyon rosszra fordultak a dolgok. Ha valaki hallja az üzenetet, akkor szedje a cók-mókját és meneküljön! Minél távolabb Kansastól! Bár lehet, hogy többé nincs biztonságos hely a Glóbuszon. Talán a két-háromezer méter fölötti hegységekben, mint például az Altaj Arany-hegyei. Ilyen magaslati, rázós terepre csak nem merészkednek a szörnyszülöttek!

– Az az átokverte terepjáró lerobbant, itt ragadtam a farmon, gyalog nem merek nekivágni a sztrádának.

– Amióta beszegeztem az ajtót és bedeszkáztam az ablakokat, nagyobb biztonságban érzem magam. Morci, az a féleszű macska nem bírt a seggén megülni, tegnapelőtt este az egyik résen át kiszökött, és azóta nem jött haza. Van egy olyan érzésem, hogy soha többé nem látom…

– Lehet, hogy a környéken én vagyok az utolsó ember. Rajtam kívül már mindenki mást levadászhattak odakint azok a rohadékok! Az élelem- és vízkészletek még pár napig kitartanak, aztán… aztán nem tudom, mi lesz.

– Napok óta nem találkoztam egy lélekkel sem. Francba! Pedig régen szerettem a tanya körüli csendet. Át nem mentem volna Ed ultramodern, nyüzsgő, baromfitenyésztő gazdaságába. Most meg a frász kerülget ettől a némaságtól. Mintha a kukoricaföldek is hullamezők lennének…

A férfi kétségbeesetten sávot váltott készülékén, aztán kitartóan folytatta tovább:

– Egy ideje csak sercegést hallok az összes létező, ”élő” hullámsávon. Először azt hittem, az adóvevő a rossz, de hülye vagyok! Mi másért nem tudtam kommunikálni senkivel, vagy meghallgatni a híreket? Mert konganak az épületek, mindenki halott!

– Istenem, minek beszélek egyáltalán? Ki hallaná?

– El akartátok tüntetni a hulladékot, mi?! Idióta kormány! Hát a genetikusok megoldották, az egyszer biztos! Anyám, de örültünk, hogy eltűntek a szeméthegyek. A kis édesek minden hulladékot megettek… Istenem, eszetekbe se jutott, hogy mi lesz, ha mindez elfogy? Miért pont cápákból kellett szemétevőket kreálni? Lehetett volna akár nyulakból is tenyészteni, vagy mit tudom én, egy barátságosabb állatfajtából! Messze áll tőlem az élőlények variációjának tudománya, de a genetikusok elbaszták! Négy lábon járó, emberevő szörnyeket alkottak!

– Bárcsak tévednék!

A mennyezet felől hangos puffanás és reccsenés hallatszott, a férfi a zajra felkapta a fejét.

–Te jó ég… a plafon! Mindjárt leomlik a mennyezet! Itt van az egyik rohadék a padláson!

A mennyezet leszakadt, a ragadozó a padlóra huppant, és azonnal támadt. A férfi szeme tágra nyílt, amikor a koponyája az éles fogak között összeroppant. A szemétevő pillanatok alatt szétszaggatta, majd véres cafatjait a nappaliban található hulladékkal együtt bekebelezte. Miután végzett, továbbállt.

Az adó-vevő az asztalon még évekig tovább sercegett, aztán egy késő őszi napon lemerültek a telepei, és csend borult a szobára…

Az írás részt vett az Avana - szemetes novellapályázatán.