Lélekvarázs

Koromfekete, gomolygó fellegek takarják el a napot. A sötétségben még itt-ott átszűrődik az alkonyodó ég pírja. A későnyári fülledt melegben csak a tücskök monoton ciripelése hallatszik a vadregényes völgyben. Hirtelen szél támad és belekap hosszú, fekete hajamba, megcirógatja arcomat.

– Ideje indulni, vihar közeleg…

Kétkezes pallosomat komótosan húzom elő a hátamra szíjazott bőrtokból. Az egyenes pengén megcsillan az alkonyi fény. Van egy olyan érzésem, hogy hamarosan nagy szükségem lesz rá.

A sziklapárkányt, ahol eddig guggoltam, egy remekívű duplaszaltóval hagyom magam mögött: pár méterrel alatta, puhán fogok talajt a sűrű avarban. A táj drasztikusan megváltozik a szemem előtt. Az eddig is nehezen belátható terepből szinte alig látni valamit. A hatalmas fák lombkoronája majdnem mindent eltakar a fekete-vörös égboltból.

A hátam mögött tornyosuló sziklafalhoz hátrálok. Ösztönöm azt súgja, veszély közeleg!

Mintegy varázsütésre, halotti csend támad az erdőben, a tücsökciripelést mintha elfújták volna… Percekig csak állok szobormereven és hallgatom az erdőt. A neszek azonban nem térnek vissza.

Mivel nem akarok egy helyben megöregedni, lassan elindulok a leejtős talajon a völgy hosszanti, északi vége felé. Néhány lépés után térdig merülök a vizenyős aljnövényzetbe. Combig érő szarvasbőr csizmám vízálló ugyan, de a zöld utazóköpenyem és láncingem nem…

– Kár aggódnom, hamarosan kitör az égiháború, és akkor bőrig ázom, mielőtt még elérném célomat.

Mintha csak engem igazolna, villám hasítja ketté a sötét eget, bevilágítva a tájat. A mennydörgés elmarad: a fák magasából, egy szőrös izomkolosszus ugrik a hátamra és beledögönyöz a híg avarba. A fülembe belefolyik a hideg, iszapos latyak. Nem hallok semmit, csak a saját megkergült szívverésemet. A szám azonban nem lesz tele rothadó avarral, mert a kétmázsás szörnyeteg kipasszírozza tüdőmből az utolsó korty levegőt is. Kardom szerencsére nem ejtettem el, jobbommal szinte öntudatlanul csapok hátrafelé. Érzem, ahogy az éles penge húsba mar. De ez nem javít szorult helyzetemen. Egyre mélyebbre merülök a híg sárban. Légszomj kínoz, megpróbálok felállni, nem megy. A kard kifordul elerőtlenedő kezemből, az iszap mégis a számba folyik…

Majd a hátamról eltűnik a nehezék, és valaki durván felránt, ki az iszapból, fel a magasba! Köhögve, krákogva szívom magamba az éltető levegőt. Másodpercekkel később rápislogok egy hegyi óriásra, aki satu kezével éppen próbál összeroppantani.

Hallom csontjaim recsegését, üvöltök a fájdalomtól, mennék vissza az avarba… Mielőtt bármit is tehetnék – nem mintha tudnék –, egy ormótlan lándzsa hegye bukkan elő sanyargatóm foghíjas szájából. Az óriás hirtelen köpni-nyelni nem tud, savószín szeme kiguvad a fájdalomtól.

– Odalent valaki nagyon ügybuzgó…

A derekamon a szorítás enged, újra kapok levegőt. Örömöm nem tart sokáig. Az óriás tántorogni kezd, majd velem együtt dől el, mint egy zsák.

A hatalmas test szerencsére nem gyűr maga alá, de keményen a talajba csapódom. Ajkamon félmosoly játszadozik, pedig egyáltalán nincs jó kedvem. Görcsöt kapott a fél orcám.

– Remélem ez a sérülésem csak ideiglenes... – Talpra vergődöm.

Nem messze, az óriás meredt teste mellett, megpillantom a kardom, egy szőrös ork ágyékában pihenve. Kóválygó fejem hatalmas ütés éri hátulról: valaki orvul lefejelt!

– Ez már tűrhetetlen!

Kihasználva a kezdő lökést, szédelegve a szablyámért rohanok. Cuppogva kirántom a tetemből, majd megpördülök és hagyom, hogy iménti támadóm beleszaladjon a kardhegybe. Ez is ork volt, kezében buzogány.

– Mégsem a fejét használta.

Az útonállót, miután kiszenvedett, lecsúsztatom véres kardomról.

Bal oldalamnál mozgolódás támad, odafordulok. Egy újabb orkot pillantok meg, éppen az óriás fejéből próbálja kiráncigálni a lándzsát. Egy tigrisugrással ott termek és még a levegőben lefejezem. Koponyája az óriás horgas orrán gurul tova.

Neszezést hallok a hátam mögül: megpördülök, karddal együtt persze, és félbevágom újabb orvul támadó ellenfelem. Egy kurtalábú goblin próbált volna ledöfni.

– Szerencsére ráfaragott!

Több ellenfél nem jön, újra csend borul a tájra.

– Vihar előtti csend.

Kimerülten, véresen és mocskosan támolygok tova az öt hulla mellől, vissza-vissza tekintve. Az orkok eléggé öltözöttek voltak, ez pedig egyáltalán nem jellemző a koszos fajtájukra. Egy karavántól rabolhatták a drága motyót. Selyeming, bőrnadrág, drágaköves gyűrűk, szattyánbőr csizma… a gránitszínű kopasz óriás hozzájuk képest meztelen volt, csak ágyékkötőt viselt.

Villámok világítják meg utamat az évszázados fák között. A mennydörgés zene füleimnek. Lassan szemerkélni kezd a hűvös nyári eső. A cseppek utat találnak láncingem rései közt.

– Mint megannyi apró tűszúrás… Nem számít, legalább lemossa rólam az avar mocskát!

Hamarosan elérem célomat. Egy kerek tisztásra érek. A rét közepén végre megpillantom azt, amiért erre az elátkozott tájékra jöttem: egy ovális márványtáblát, félig a földbe ágyazva.

Minden évekkel ezelőtt kezdődött… Akkoriban még Kelet-Andalória sárkányok lakta vad vidékén kóboroltam. Selymekkel és csontfaragásokkal megrakott karavánokhoz csatlakoztam kísérőnek, csengő aranyakért. A karavánok a Fehér Kövek völgyéből indultak útnak Zöld erődbe, a szerencsevadászok városába. Ahol is egy este, kedvenc fogadóm szobájának félhomályában, rám tört a keserédes álom…

Egy völgyet láttam madártávlatból, égre törő hegyek között. Aztán, mint ahogy a madár szárnyal, úgy suhantam a magas fák lombkoronája fölött, majd leszálltam egy kerek tisztáson, egy fehér márványtábla előtt. Egy hang szólalt meg akkor a bensőmben:

– A tábla utat mutat. Ha hallod a hívást, Fekete Penge, jönnöd kell! Közénk tartozol, kötelez a vér szava! Várunk nyárközép elején.

Most itt vagyok hát. Évekkel később ugyan, mint ahogy jönnöm kellett volna. Nehéz volt megtalálnom ezt a vidéket. Minden vagyonom ennek a helynek a felderítésére fordítottam. Mestermágusok, álomfejtők és nyomolvasók foglalkoztak az ügyemmel.

Hosszú kutatás után, végre siker koronázta törekvésem. A terület, amit kerestem, a vérfarkasok völgye volt. Épeszű ember kerülte ezt a környéket, főleg teliholdkor. A szurdokban, ezenkívül hemzsegtek a goblinok, orkok, óriások és még ki tudja miféle kreatúrák. Úgy tűnt, ezek a fajok jól kijönnek a vérfarkasokkal…

– Látszólag.

Ezen az elátkozott helyen remélem megtudom, mi vagyok valójában. Már régóta nyugtalanít, hogy minden holdtöltekor olyan érzésem támad, mintha valami a belsőmből ki akarna törni az éjszakába…

Az eső, ahogy feltámadt, úgy el is csitult. A fellegek tovaszálltak az esti szélben, utat engedve a telihold ezüst fényének.

Érzem a bennem ébredező fenevadat, ahogy célom felé botladozok. A gyomrom merevgörcsbe rándul. A táblánál összegörnyedek a fájdalomtól.

– Mindig ezt érzem holdtöltekor, de aztán nem történik semmi! Az égvilágon semmi! Most sem. Csupán érzékeny lennék a Holdra?

Sötét alakok körvonalai bontakoznak ki az erdő homályából. Lassan elindulnak felém. Talán ők is emberek, kiket az álmuk hajtott idáig, bár erre elég kicsi az esély. Az idegenek már csak méterekre vannak tőlem. A legfurcsább az, hogy szemük világit a sötétben, morognak, s furcsán szőrösnek tűnnek. A telihold fénye egy pillanatra megvilágítja arcukat...

– Uram atyám, vérfarkasok!

Ordítani akarok, de hang nem hagyja el a számat. Pallosom a fejem fölé emelem, és tiszta erőből megpörgetem.

– Jöhetnek a bestiák!

Hirtelen a bensőm mélyéről egy ismerős hang tör a felszínre…

– Itt vagy hát testvér. A vér szava szól hozzád, hallgass és figyelj!

A márványtábla közepén cirkalmas, aranyszínű betűk izzanak fel.

– Egy vers.

Ahogy olvasom, a kard kihullik a kezemből és beleáll a földbe.

Tölgyes erdő mélyén,

Kerek tisztás szélén,

Állat szemét nézem,

S bizsereg a vérem.

Farkas kuksol szemben,

Folyik nyála csendben,

Sötét szeme mélyén,

Felvillan a holdfény.

Boldog vagyok végre,

S felnézek az égre,

Zeng az erdő újra,

Farkas horda fújja.

Talán falkavérem átka,

Nem gondolok másra,

Én is nyitom számat,

S üvöltöm a holdat.

A bénultságból lassan feleszmélek. Most már mindent értek. Egyik ősapám címerállata a farkas volt, ő lehetett a családban az első fenevad. Generációkon keresztül a vér annyira felhígult, hogy a családtagok egy idő után már nem változtak át, de a vér hívó szava így is megmaradt.

– Úgy tűnik, még bennem buzog a falka vére. Ősapám hagyatéka. Hah!

Eddig még nem fordult elő velem, de most kísértést érzek, hogy ugassam a holdat.

Vértestvéreim felveszik metamorfózisuk végső alakját, átváltoznak igazi farkasokká. Körém sereglenek, s együtt bámuljuk a csillagos égen azt a lyukacsos valamit, amit holdnak hívunk. Vonyítva üdvözlik a Föld e néma kísérőjét. Velük ugatok én is, mély torokhangon, bele az éjszakába!

Farkas vagyok, lelkileg legalábbis. A falkavér, ami bennem csörgedez, kevés ahhoz, hogy átváltoztasson. De ezen változtathat akármelyik vértestvérem…

Az írás megjelent a Morbid Magazin 43. számában.