Emlék a mélyből


Akceleráció

A világ, amiben élünk, az idők folyamán megváltozott, átalakult, kényelmesebbé vált. Létrehoztunk egy olyan fejlett társadalmat, ahol már nincsenek betegségek, bűnözés és nyomor. A Földet megtisztítottuk a szennytől, a mocsoktól, amit elődeinktől örököltünk.


Több ezer éve még haldoklott a bolygó, és rajta az élővilág is. Eleink a végletekig szennyezték a földet és a légkört, szinte lakhatatlanná téve a bolygót. A világban káosz uralkodott; elkezdődött a bűnözés aranykora. Kitörtek a világjárványok, és a radioaktív sugárzás beborította a Földet.

Az idő tájt az élővilág kilencven százaléka kipusztult. A Föld sivár, örömtelen, nyomorúságos helyé változott. Akik túlélték a nagy csapást – növények, állatok és emberek –, átalakuláson mentek át; az élővilág teljes mértékben mutálódott.

Az életben maradtak szépen, lassan újra benépesítették a bolygót. Földanyánk nem hagyta elnéptelenedni a felszínét. Nem azért fáradozott több millió éven át, hogy a rajta kifejlődött értelem végül eltörölje az alkotását.

A regenerálódási folyamat viszonylag gyorsan ment végbe. Pár ezer év alatt az élővilág teljesen újjáéledt. Az evolúciónak hála a létformák egy sokkal komplexebb szintre jutottak.


A régi világban elképzelhetetlen lett volna, hogy egy cserepes növénnyel társalogjon az ember, manapság azonban, ez már mindennapos dolognak számított.

– Te szerencsétlen, megint le fogod késni a startot! – sipákolta a Kohalamandra.

Utáltam ezt a növényfajtát, a beszélő növények közül ők voltak a legpimaszabbak.

– Pofa be, Kohi! Még tíz perc van a kezdésig, addig bőven elkészülök – vigyorogtam, és adtam egy taslit vitapartneremnek, minek köszönhetően Kohi hagymafeje nagy ívben elhajolt, aztán nekicsapódott az asztal lapjának. Tény, hogy meglehetősen alkalmazkodó, hajlékony növény volt.

– Te barom, ez fájt! – A Kohalamandra feje szétnyílt, és beleprüszkölt az arcomba.

A bódító, kellemes illatözön helyett, amit általában kibocsátott magából, most csípős, orrfacsaró szaggal lepett meg. A reggelim nyomban visszakívánkozott belőlem. Fuldokolva hajoltam a mosdókagyló felé, és percekig csak locsoltam arcomba a hideg vizet. Mikor már újra tudtam rendesen lélegezni, bosszúsan ráripakodtam a növényre:

– Ha lekésem a startot, az miattad lesz, hígagyú!

– Inkább öltözz, a nézeteltéréseinket a verseny után is meg tudjuk vitatni!

Ebben igazat adtam Kohinak. Sietve öltözni kezdtem. Magamra húztam a testhez simuló kék overallt, majd felcsatoltam a váll-, könyök-, és lábszárvédőket. Aztán a Kohalamandra mellett heverő sisakomat egy hanyag mozdulattal a fejembe nyomtam.

Ekkor szólalt meg az ajtó fölé beszerelt hangszóró:

– A Csőversenyzőket kérjük, fáradjanak le az ötös szintre, a startvonalhoz! – A gépi hang utána még hozzátette: – Sulyo’kohim, igyekezz!

A nevem hallatán megborzongtam:

– Nem hiszem el, hogy a Nagy Játékokat felügyelő bizottságnak mindig csak velem van baja!

– Van rá okuk – cuppogta vitapartnerem. – Eddig, ha jól számolom, négyszer késted le a startot – négy levelét felém fordította, ezzel is próbálta kihangsúlyozni mondandóját –, és ez meglátszik az eredményeden. Ha most is elkésel, bizonyosan kicsapnak, aztán mehetsz növényeket termeszteni!

Morcosan a sarokban heverő légdeszkámért nyúltam. – Senki sem tökéletes, virágszál – sziszegtem, majd hirtelen ötlettől vezérelve a deszkát betoltam a virágcserép alá, és felrántottam. Pár pillanattal később Kohi a fejem fölött sivalkodott, a lapos csillár tetején. – Tudod milyen jól mutatsz odafent? – kérdeztem dalolva. – Komoly karriert futhatnál be csillárként!

– Szedjél le innét, te bomlott agyú!

– Bomlott agyú? Kicsoda? Biztos apukád! – Vigyorogva csaptam be magam mögött az öltöző ajtaját, és ízelt, páros lábaimra néztem, aztán rohanni kezdtem az ötös szint felé.

Jó formában voltam, ma bizonyosan nem fogom lekésni a startot. Hogy fog ennek örülni Kohi! Bár edzőnek csapnivaló volt, ez tény, de legalább nem lehetett unatkozni mellette.


Extrém erőpróbák


A több méter átmérőjű, átlátszó falú csőben minden versenyző felállt a légtalpas deszkájára. A rajtjelre vártak. Mielőtt az eldördült volna, én is szerencsésen megérkeztem. Lihegve bemásztam a csőbe.

Utáltam a Zakynthos Stadiont. Itt minden folyosó teljesen egyforma volt.

Naná, hogy eltévedtem!

Sehol egy informáló felirat, vagy élőlény, akitől útbaigazítást kérhettem volna. Bár lehet, hogy a szervizfolyosókat nem szokták külön jelölni. Legközelebb nem arra fogom lerövidíteni az utat, az biztos!

Ha lesz legközelebb…

Az összesített pontversenyben elég gyatrán álltam, mivel a szezonban négy startot is elszalasztottam. Ma elsőnek kell beérnem a célba, különben a cég, amit reklámozok, megvonja tőlem a támogatást, és a versenyből is kivágnak. Ez viszont végzetes következményekkel járna az életvitelemre nézve. Mivel szerettem a fényűzést és a csillogást, nehezemre esett volna megválni tőlük. Viszont, ha itt kitesznek, többé már nem jöhetek vissza, ilyenek a versenyszabályok…

Riválisaim megrovóan rázták a fejüket, mikor megláttak. Biccentettem feléjük és felálltam a deszkámra.

A kétszázezer négyzetméteres, világszínvonalú, fedett extrém sportpálya kongott az ürességtől. Csak pár százan lézengtek a nézőtéren. Fajtársaim közül alig jöttek el szurkolni, inkább különféle egzotikus értelmes növényekből, fákból és állatokból állt a nagyközönség.

Na igen, manapság a sport nem örvendett nagy népszerűségnek. Alig akadt egy-két válfaja. A növényvilág is csak azért találta érdekesnek ezt az extrém sportot, mert ők ilyenre nem voltak képesek. Az állatok meg… Őket minden érdekelte, amit az emberek műveltek, szerettek és szolgáltak minket.

A csőre összpontosítottam, ami több száz méteren át kanyargott az ellipszis alakú pályán. A szabályok egyszerűek voltak: a csövön végigszáguldva lehetőleg elsőnek kellett beérni a célba, a másik fél elbuktatása, fellökése nélkül. Aki szabálytalankodott, azt kizárták a versenyből. Szabálytalankodás nélkül végigszáguldani a csövön nem volt egyszerű feladat, még a profi rájdereknek sem, akik egyébként folyamatosan nyomták a pályán a lélegzetelállító trükköket.

Én nem voltam hivatásos, csak pár éve műveltem ezt a sportot, de az eredményeim elég biztatóak voltak. Így hát maradtam, és egy fényűző világ kacsintott vissza rám. Na igen, a hírnév és az óriási vagyon eléggé csábító tud lenni.

Éles csattanás hasított tudatomba; a rajtjel!

Azon nyomban megkezdődött az őrült kergetőzés a csőben…


Jól kaptam el a startot, az elsők között száguldoztam a kacskaringós alagútban. A légtalpas suhanóból elképesztő sebességet lehetett kicsikarni. Az már más kérdés volt, hogy meg is tudtam-e maradni rajta.

Ketten voltak előttem, négyen mögöttem, a többi kilenc vetélytárs valahol hátrébb lemaradva. Kikerültek a látószögemből, a távolság és a kanyarok elnyelték az alakjukat.

Az előttem haladó játékosokra koncentráltam; úgy gondoltam, a kettejük között nyílt résen megpróbálok előretörni. Hátulról azonban valaki belém jött, elvesztettem az egyensúlyom, és kis híján lerepültem a deszkámról!

Az illetőt ezért tuti kizárják!

Lenyeltem a haragom, mivel a szabálytalankodó éppen hanyatt vágódott mögöttem. Versenytársamnak búcsút intve tovább száguldottam. Reméltem még, hogy páran beleakadnak, és ők is eltanyáznak. Ha kevesebb a rivális, biztosabb a győzelem!

Egy hosszabb egyenes szakaszon utolértem az élbolyt. Hárman figuráztak előttem, amitől enyhén leesett az állam.

Valaki úgy ment el mellettem, hogy észre sem vettem!

Mivel fejjel lefelé is lehetett száguldani egy ideig a csőben, elképzelhetőnek tartottam, hogy az illető az egyik kanyarban ilyen formán előzött meg. Nem tudtam mindenre egyszerre figyelni, hisz ahogy gyorsultunk, egyre kacskaringósabbá vált a csőrendszer is. Örültem, ha egyáltalán a deszkámon tudok maradni! Bár ez most nem volt elég, győznöm kellett…

A célhoz közeledve még mindig csak negyedik voltam, kezdtem kétségbeesni. Az előttem cikcakkban száguldozó fiúk igazi profiknak tűntek. Az utóbbi időben egyre több tehetség tűnt fel a pályán, ahogy hullottak ki a régiek, akiket egy-egy esés után általában kiskanállal kapartak össze a pályáról.

Nem ártott volna picit az új versenyzők után érdeklődni. Most már kíváncsi voltam, hogy honnét szalajtották őket. Ha tudom, hogy ennyire profik, jobban készülök a versenyre. Mert abban biztos voltam, hogy akiket ismerek, azok mind mögöttem figuráznak…

Más esélyt nem látva a győzelemre úgy gondoltam, hogy az egyik kanyarban én is megpróbálkozom a fejjel lefelé előzős trükkel. A hátsó lábammal a legnagyobb sebességre pöcköltem a gyorsítót: a deszka megugrott alattam, aztán felpattantam a mennyezetre és métereken át robogtam alvó denevér pózban a csőben, majd visszahuppantam az alsó részre. Az előzés sikerült, a többiek mögöttem felhördültek, a célvonal már csak egy köpésnyire volt.

Én is felhördültem!

Az óránkénti százhúsz kilométeres sebességgel bevett kanyar után nem tudtam irányítani a deszkám, újra fejre állt a világ körülöttem. A félelem hideg szorítását éreztem a torkomban. Elvesztettem az egyensúlyom és lerepültem a deszkámról. Még átsuhant az agyamon, hogy nekem annyi, aztán éles fájdalom mart a testembe és elsötétült előttem a világ.


Talán ilyen lehet a másnaposság: mint egy rosszízű ébredés egy lázálomból. Kételkedni kezdtem a saját józan eszemben, aztán agyamba beáramlott az emlékezés bizonyossága. Tudatom visszatért a homályból, tehát éltem.

Kinyitottam a szemem…

Egy kórházi ágyban feküdtem. Az ágy melletti kis asztalkán egy ismerőst pillantottam meg: – Helló, Kohi – nyekeregtem.

A Kohalamandra nem szólalt meg. Mivel úgy gondoltam, hogy elég ramaty állapotban vagyok, nem fogja megtorolni a rajta esett sérelmeket.

Tévedtem!

Újra az arcomba böfögte azt az irtózatos büdösséget. Azt hittem, ismét elájulok, ezért kipattantam az ágyból, és berohantam a mosdóba. Miután alaposan megmostam az arcomat, akkor gondolkodtam el csak azon, hogyhogy ilyen fürge vagyok, egy ekkora esés után?

Belenéztem a tükörbe. Átlátszó, pikkelyekkel borított bőrömön tucatnyi kékeslilás folt éktelenkedett. Kerek, összetett szemem és a szám meglehetősen be volt dagadva, de nem tűnt annyira vészesnek. Hirtelen ötlettől vezérelve belenéztem az alsónadrágomba, szerencsére ott mindent rendben találtam. Kezdtem megkönnyebbülni. Ugyan sajgott a jobb oldalam és a hátam, de úgy éreztem, hogy csontom nem törött, szerencsére.

– Azért ennyire nem volt büdös az a virágpor, gyere már vissza! – sürgetett Kohi.

Úgy gondoltam, most keményen letorkolom. De ahogy kiléptem a mosdó ajtaján, édeskés, bódító illatözön fogadott. Haragom nyomban elszállt, mivel Kohi próbált kiengesztelni.

– Aggódtam miattad, tudod-e? Hihetetlenül nagyot estél, nem is tudom, hogyan úsztad meg… élve.

– Mázlista vagyok – feleltem mosolyogva. Leültem az ágy szélére, és megcirógattam Kohi hagymafejét.

– Talán itt lenne az ideje váltani. Mit szólnál egy kevésbé veszélyesebb sportághoz? Mondjuk a turbógörkorcsolya?

– Hmm. Ott nem fizetnek annyit, mint a légdeszkásoknál.

– Neked csak a pénz számít?

– Meg a hírnév, az izgalom. Szeretem, ahogy elönti a testem az adrenalin és az endorfin...Van még egy-két extrém sportág, ahol jól fizetnek. Oda jelentkezhetünk.

Kohi lehajtotta a fejét, és nem válaszolt.

– Mi van? – kérdeztem értetlenül.

– Még versenyben vagy, nem rúgtak ki. Amikor a célvonalon áthaladtál, akkor még a deszkádon voltál, tehát győz…

– Juhééé! Megcsináltam! – kiáltottam fel boldogan, Kohit felkaptam az asztalról, és magamhoz öleltem. Hagymafejére egy hatalmas, cuppanós csókot leheltem.

– Sulyo’kohim! Most már tegyél vissza az asztalra, mert különben elbőgöm magam!

– Ugyan, a virágok nem tudnak sírni. Ha meg nem sértelek, szép virágszál, most az ölemben viszlek haza. Hadd lássa mindenki, hogy milyen szép húsevő növényem van!

Kohi illatozni kezdett újra, ebben a szédítő illatözönben benne volt az irántam érzett szeretete. Kellemes melegség futott át a testemen és a lelkemen is. Mire hazaértünk a kúriámba, Kohi már édesdeden szunyókált az ölemben.


Én, a szuperhős

Szerettem ezt a virágot, ő volt a családom, a barátom, és az edzőm egy személyben. Kohit még gyerekoromban kaptam a szüleimtől, testvérekként nőttünk fel. Nekem nem volt senki másom rajta kívül.

Még kisfiú voltam, amikor anyát és apát halottá nyilvánították. Egy éjjel, amikor múzeumlátogatáson voltak, eltűntek… soha többé nem kerültek elő. Azon az estén elvesztettem a szorongásom, a félelmem, és az aggodalmam. Akkor a világ számomra rideg, sivár és érzelmek nélküli lett, de szerencsére Kohi ott volt mellettem, nem hagyta, hogy a múltamon rágódjak.

Mivel imádta a különféle sportágakat, törzsvendégek lettünk a játékstadionokban. Sportszeretete egy idő után rám is rám ragadt. Aztán később együtt határoztuk el, hogy én is sportolni fogok. Ma ünnepelt sztár vagyok, és ezt részben a barátomnak köszönhetem.

Kohit finoman letettem a nappaliban a kedvenc asztalára, majd a szobámba kullogtam, hogy átöltözzem. Sokan ilyenkor már az igazak álmát aludták, de nekem még dolgom volt az éjszakában.


A világ, amelyben éltünk, jól szervezett, az állatok, növények és az emberek egy jól működő társadalomban éltek. A látszat azonban csalt. Emberek tűntek el néha, és a régi időkből ránk maradt értékes kegytárgyak is el- eltünedeznek a múzeumokból. Ezek a példátlan bűncselekmények világszerte megdöbbenést váltottak ki.

Tudom, hogy alakult egy titkos csoport, az ESZTK – Eltűnt Személyek, Tárgyak Kutatói –, akik az ilyen rejtélyes ügyeket próbálták felgöngyölíteni, de tudtommal eddig nem sokra jutottak. Ezt nem is csodálom, hiszen a bűnüldözés fogalmát a mi világunk egyszerűen nem ismerte.

Mikor szüleim rejtélyes körülmények között eltűntek, megfogadtam: addig nem nyugszom, míg ki nem derítem, mi történt velük! Mivel csak magamra számíthattam, magányosan róttam az utcákat. Aztán egy éjjel belebotlottam az igazságba; extravagáns alakok a szemem láttára raboltak ki egy múzeumot. Az egyiküket sikerült nyakon csípnem. Azóta tudom, hogy vannak emberek, és talán állatok is, akik sportot űznek intézmények kifosztásából és az élőlények elrablásából. Mivel az eltűnt személyek még sohasem kerültek elő, sejthető, hogy milyen sorsra jutottak… Ennyit a békés világról.

Még most, ennyi év után is gyorsabban vert a szívem, amikor a jelmezembe bújtam és felvettem az álarcot, hogy búcsút intsek Sulyo’kohimnak. Az az igazság, hogy az álarc egyáltalán nem változtatott meg, csak kiemelte és eltúlozta a lényem. A jót és a rosszat egyaránt.

A gazfickókon járt az eszem, amikor a szobámban leoltottam a villanyt, és halkan kiosontam az ablakon. Ma este is, mint már annyiszor, rájuk vadásztam…


Esett az eső, villámok világították meg az eget. Egy párkányon gubbasztottam, nem messze a Maja Múzeumtól. Impregnált zöld overallomon át meg sem éreztem a hűvös esti esőt.

Egyelőre a gazfickóknak nyomát sem láttam, és a kezemben tartott térfigyelő sem jelzett élőlényt a közelemben. Így hát visszacsatoltam az övemre. A hátamra erősített, felspécizett turbó légdeszkát magam mellé tettem, és a combjaimra szíjazott tokokból előrántottam a botjaimat.

Az elektromosan töltött pálcák a közelharc félelmetes fegyvereinek számítottak. Ezekkel pár perc alatt halálra lehetett kínozni egy embert, vagy bármilyen más élőlényt. Szerencsére ritkán használtam őket, mert a delikvensek sem mindennap vadásztak prédára, vagy raboltak, és nem mindig azt a helyet szemelték ki csínytevéseikhez, amit én.

Ha szerencsés voltam, néha ki tudtam csikarni egyik-másik egyénből egy kis információmorzsát, és biztosra mehettem. Sajnos ma vaktában próbálkozom. De arra már rájöttem, ha egyáltalán nincs mozgás a környéken, akkor is érdemes teljes készenlétben várakozni. Az ilyen rablás és betörés dolog egy pillanat alatt szokott lezajlani, mivel a rosszfiúk is rendelkeztek azzal a fejlett technikával, amivel én, ha nem fejlettebbel. Aztán indulhatott a macska-egér játék!

Nem egyszer adódott már, hogy én lettem a préda, ha túl sokan jöttek ellenem. Vagy az is előfordult, nem is egyszer, hogy ellenfelem volt az ügyesebb, gyorsabb és erősebb. Ilyen esetekben csak a szerencsén múlott, hogy győztem.

Extrém erőpróba volt ez a javából, melyben a sportolók a végsőkig feszítették tűrőképességüket. Akár az életüket is áldozták a zsákmányért, becsületért, és a kihívásért.


Hajnalodott, az eső már nem esett. Morogva nyújtóztattam ki elgémberedett csontjaim. Teljesen meg voltam győződve róla, hogy a mai vadászat elmarad. Ekkor éles szúrás hasított az oldalamba.

A bordáim közé lövedék hatolt!

Összegörnyedtem a fájdalomtól. Sajnos a ruhám nem volt igazán golyóálló, sérülésem mégsem bizonyult halálosnak, de tény, hogy piszkosul sajgott. Nem akartam, hogy még több ilyen lövedék eltaláljon, ezért a deszkámra pattantam, és elrugaszkodtam a párkányról.

Az utcán puhán fogtam talajt, hála a légtalpas suhanóknak. Hátsó lábammal ráléptem a gázra, miközben övemről leakasztottam a térfigyelőt. Most már a zöld színű 3D kijelzőn egy piros pötty is megjelent.

Előkaptam botjaimat és a rosszfiú felé vettem az irányt. Mivel az oldalam sajgott, így nem bántam, hogy csak egy ellenféllel nézek farkasszemet.

Az adrenalin lüktetett az ereimben; hamarosan kiderül, hogy ki lesz az üldöző, és ki az üldözött.


Lövedékek csipkézték végig nyomomban a múzeum tetejét. Ellenfelem nem spórolt a golyókkal. Frontálisan nem tudtam megközelíteni, ezért rézsútosan leszánkáztam az épület oldalfalán. Ilyen manővereknél nagy hasznát vettem a cipőm talpába épített tapadókorongoknak, amik hozzárögzítettek a deszkámhoz.

Az ölésre alkalmatos fegyvereket már régóta betiltották és megsemmisítették, ezért úgy gondoltam, valami spéci, házilag összeeszkábált flintával lő rám versenytársam. Hiszen a botokat én is saját kezűleg készítettem.

Vettem egy mély levegőt, és újra felrobogtam a tetőre.

Ellenfelem ekkor lépett ki az egyik kémény mögül, kezében nem láttam fegyvert.

– Üdv Sulyo’kohim! – köszönt rám az idegen.

Tudta az igazi nevem!

Lefékeztem. Szobormereven bámultuk egymást, szinte egy örökkévalóságig.

Mivel álarc volt rajtam, így nehezen jöhetett rá, ki vagyok, hiába látta a képem a holotévében, vagy egy plakáton. És nincsenek barátaim sem, kivéve Kohit. Tehát az sem elképzelhető, hogy egy ismerősöm szórakozik velem. Az inkognitómnak lőttek, és ezt nagyon fájlaltam.

Sajnos vetélytársam testét rozsdamarta páncélruha fedte, és sisakja látópaneljén sem láttam át, így a kilétéről nem tudtam meg semmi közelebbit.

– Ki vagy te? – szegeztem neki a kérdést bosszúsan.

– A mester, Aquincum! Sulyo’kohim ezennel kihívlak az utolsó nagy végjátékra!

– Rendben, kezdhetjük!

– Várj! Össze fogunk csapni, de nem itt, és nem most – recsegte hidegvérű ellenfelem, miközben megigazította lábán a turbógörkorcsolyát.

– Ugyan, minek várni! Intézzük el most az ügyet! – feleltem ingerülten, és rárontottam az ellenfelemre. Testpáncélja felszikrázott, amikor botjaim hozzáértek. Aztán visszakézből kaptam egy taslit. Majdnem leröpültem a deszkámról, a tapadókorongok ellenére.

Újra támadtam. Egy fegyver csöve meredt az arcomba. Ez valamelyest lelohasztotta a harci kedvem. Amilyen gyorsan csak tudtam, leszánkáztam a múzeum egyik oldalfalán. A lövedékek a nyomomban pattogtak újra.

Hátra sandítottam; Aquincum mögöttem robogott. Kezdetét vette a macska-egér játék.


Az üzletsor üvegei sorra berobbantnak a nyomomban. Ellenfelem nem tudtam lerázni, és úgy tűnt, a golyókból sem akar kifogyni.

Nemsokára felkel a nap, addigra pontot kell tennünk e kényes ügy végére. Az utcákat hamarosan elárasztja a tömeg, akkor már nehezebb lesz harcolni, nem beszélve arról, hogy ártatlan életek kerülhetnek veszélybe. A fickótól mindenképpen meg kellett szabadulnom, mivel fényt derített a kilétemre.

Jó lett volna tudni, ezt hogyan csinálta!

Kiértünk az üzletsorból. Felhőkarcolók között száguldottunk tovább. Felpattantam egy fémesen csillogó, égbenyúló háztömb oldalára, és megcéloztam a tetejét. Aquincum kitartóan követett. Csodálkoztam, hogy az első golyó óta, ami a testembe hatolt, nem kaptam többet. Néha úgy éreztem, mintha versenytársam direkt célozna mellém, de az is lehet, hogy egyszerűen csak béna volt.

Hirtelen ötlettől vezérelve szembefordultam üldözőmmel, és lefelé kezdtem szánkázni az épület oldalán. Vállamba és mellkasomba golyó hatolt, de nem törődtem vele, irtózatos erővel nekirobogtam ellenfelemnek. Aquincum lecsúszott a falról, és a mélybe zuhant. Halálsikolya visszhangot vert a felhőkarcolók között. Csak akkor nyugodtam meg valamelyest, amikor láttam a testét a betonba csapódni.

Nagyot sóhajtottam.

További vetélkedésre már nem futotta az erőmből, ezért egyáltalán nem bántam, hogy vége van a harcnak.


A nap az égen ragyogott, mire betámolyogtam az ódon kúria parkjába.

Végre hazaértem!

Alig álltam a lábamon. Csak remélni tudtam, hogy a szemétzúzdába gyömöszölt Aquincumnak nem voltak társai. Ha igen, nagy bajban vagyok, mert akkor feltételezhető, hogy ők is tudnak a kilétemről, sőt tudják hol lakom. Ésszerűnek látszott végleg eltűnni a környékről.

De nem most!

Most meg kellett gyógyulnom. Robot háziorvosom remélhetőleg össze tud még fércelni…

Az ajtókereten átesve tudtam, hogy baj van: hiányzott az ajtó. Valaki kirúgta a helyéről. Az előszobámban Aquincum fogadott, vasmarkában a Kohalamandrát tartotta, aki eléggé pocsék állapotban volt. Szinte az összes levele hiányzott, hagymafejét erős kezek szorították, hogy ne tudjon virágport fújni, így teljesen védtelen volt. Félelem kúszott a zsigereimbe, a virág volt a mindenem. Nem akartam elveszíteni!

– Jól van, te győztél, Aquincum! Belátom, kemény dió vagy. Megkaphatnám a növényem?

– A növényed kell? Nesze, itt van! – sziszegte rosszakaróm, a Kohalamandrát a földre dobta, és rátaposott a hagymafejére, ami egy halk pukkanás kíséretében szétfröccsent.

Kohinak vége volt! Nem akartam elhinni. A padlóra roskadtam.

– Kohi…! – hirtelen elharaptam a szót, a fájdalomtól nem bírtam megszólalni.

– Gyötör a bűntudat? Kezded szégyellni magad amiatt, amit velem tettél? – Aquincum vérfagyasztóan felkacagott. Megviselt állapotban volt ő is, alig állt a lábán, de gonoszkodni még így is tudott. – Ember, mit mondana az édesanyád, ha most meglátna?!

– Anya…!

– Igen, az anyád! Mit szólna a vén satrafa, ha tudná, hány testet szabadítottál meg a végtagjaitól, te gonosz gazember! Már csak én maradtam egyedül, minden hozzám hasonlót kinyuvasztottál!

A fájdalom ködén át alig jutottak el hozzám a gyilkos szavai. Ilyen elvetemült emberek ölték meg a szüleimet, és most a legjobb barátomat is! Hát számon lehet kérni tőlem, hogy, ilyenekre vadászom? Kohi, drága pici barátom, nyugodj békében!

Felálltam, és vádlón a gyilkosra néztem.

– Nyugi, nagyfiú! – Ellenfelem hátralépet, megérezte a támadószándékom. – Meg fogunk küzdeni, de mint már mondtam, nem most! A helyet én választom. – Egy nyomkövetőt tett le az előszoba asztalára. – Ezzel a műszerrel megtalálsz, és akkor… Aquincum nem fejezte be a mondatot, hamarjában távozott az egyik ablakon át.

Magamra hagyott a gyászommal.


Az Őrző Szeme


Alighogy kihevertem előző összecsapásunkat, útra keltem, hogy megbosszuljam a barátomat. Kohi nagyon hiányzott, még elbúcsúzni sem tudtam tőle. Szívemet ólomsúlyként húzta le a bánat. Semmi mást nem akartam, csak holtan látni a gyilkosát!

Tudtam, hogy ellenségemnek valamilyen terve van velem, valamit akar tőlem. De nem aggódtam különösebben, a miértekre választ kapok hamarosan. Bár az nagyon nem tetszett, ahogy Aquincum diktálta a játékszabályokat.

Egy sivatagban voltam, szélhordta homokdűnék sima és kerek formái tornyosultak körülöttem. A telihold rideg fénysugara hatalmas kőoszlopokat világított meg előttem. Talán évszázadok óta törtek már az ég felé, elhagyatottan, messze a lakott területektől.

A nyomok ide vezettek, vetélytársamnak tehát valahol itt kell lennie.

Leszálltam a homoksuhanómról, és felöltöttem a ”munkaruhámat”. Aztán felvettem az éjjellátó szemüveget, és a terep felderítésébe kezdtem.

A monolitok között osonva lábam alatt megremegett a föld, és szétnyílt. Semmiben nem tudtam megkapaszkodni, zuhanni kezdtem a mélységbe. A csillagdíszes égbolt még rám mosolygott egy pillanatra, aztán úgy éreztem, most lezuhanok az alvilágba…


Óriási csobbanással csapódtam a vízbe. Nem zúztam magam halálra, aminek nagyon örültem.

A felszínre érve mély levegőt vettem, aztán körbenéztem; egy ködbe burkolódzó barlangban voltam. A víz alól fényesség áradt, lábam alatt a mélyben hatalmas, sötét testek úszkáltak. Megborzongtam, nem akartam megismerkedni velük. Gyors karcsapásokkal kiúsztam a partra.

A partvonalat sztalaktit- és sztalagmit-képződmények szegélyezték. Megkerülve pár oszlopnagyságú cseppkövet, az üreg falában egy nyílásra lettem figyelmes. A ködös átjáróban egy alak körvonalai bontakoztak ki.

– Aquincum!? – kiáltottam fel bizonytalanul.

– Ej, ej, Sulyo’kohim, késtél! – mondta hideg hangon gyűlöletem tárgya. – Már azt hittem, hogy nélküled leszek kénytelen elkezdeni a versenyt. Kövess! – Eltűnt a nyílásban.

Utána iramodtam. Az alagút végén egy függőhíd fogadott, ami előtt megtorpantam.

– No mi lesz már? Át kell jönnöd a hídon, különben nem tudjuk elkezdeni a mérkőzést! – integetett felém a szakadék túloldaláról vendéglátóm.

Újfent mély levegőt vettem, és ráléptem a hídra. Elég ócskának látszott, csak reméltem, hogy nem szakad le a súlyom alatt. Félő volt, hogy amíg én a hídon flangálok, ellenfelem belém ereszt egy sorozatot. Szerencsére semmi ilyesmi nem történt.

Irtóztató mélység volt alattam, próbáltam, nem lenézni. Inkább Aquincumon tartottam a szemem, lestem minden rezdülését. Hangos kacagásától a hideg futkározott a hátamon.

– A „ki nevet a végén” játékszabályok a következők, drága barátom – mutatott felém. – A hátam mögött látható öt barlangnyílás egyikén áthaladva kezdődik a vetélkedés. A cél: életben maradni, és megszerezni egy relikviát, az Őrző Szemét. Mindegyik barlangnyílás a főterembe vezet, ahol az ereklye található. Gondolom, nem kell ecsetelnem, hogy az oda vezető út tele lesz kelepcével. A csapdákat egy olyan gonosz elme készítette, aki már rég megtért őseihez. Ha netán mindketten eljutunk a főteremig – bár ezt erősen kétlem –, akkor ott fejezzük be, amit a Maja Múzeum tetején elkezdtünk. – Aquincum, az övéről leakasztott egy gyanús tárgyat, és megnyomott rajta egy gombot.

– Óvintézkedés, arra az esetre, ha netalán meggondolnád magad…

A hátam mögött robbanás hallatszott, és a híd leszakadt. Az utolsó pillanatban rugaszkodtam el, még sikerült elkapnom a szakadék peremét. Mire felhúztam magam, ellenfelem már nem volt sehol.

Úgy tűnt, a visszaúttal nem kell majd bajlódnom. Szitkozódva léptem be az egyik barlangnyíláson. Reménykedtem, hogy rosszakaróm is ezt az utat választotta. Az ereklye nem érdekelt, csak Aquincumot akartam holtan látni.

Agyament vetélytársamnak bizonyosan van tippje a kijutásra, mivel gondolom, nemcsak nézegetni akarja az ereklyét, hanem magával is szeretné vinni. Ezt még ki kell csikarnom belőle, mielőtt levágom a fejét. Bár abban sem voltam biztos, hogy látom-e még az életben. Ezt az érzésemet támasztotta alá, amikor a lábam alatt megnyílt egy csapóajtó, és egy vájatban meredeken gurulni kezdtem lefelé.

Az alagút egy kisebb terembe nyílt. A mennyezetről láncok csüngtek alá. Mikor kicsusszantam a nyílásból, elkaptam az egyiket. Ezt jól tettem, mert alattam a mélységben, tűhegyes dárdák meredtek rám.

Nem volt időm kifújni magam, az oldalsó falak kezdtek összezáródni. A vér meghűlt az ereimben. Igaza volt versenytársamnak, a hely tele van csapdákkal!

Csak egy esély látszott a menekülésre: láncról-láncra ugrálva eljutni a boltíves kijáratig. Figyelmem nem lankadhatott, ugrásaimat pontosan kellett végrehajtanom, ha nem akartam, hogy a lenti karók felnyársaljanak.

A láncról-láncra szökdelés könnyebben ment, mint gondoltam, viszont a falak már-már összenyomtak. Felordítottam. Egy utolsó nagy lendülettel sikerült elérnem a kijáratot, egy pillanattal azelőtt, mielőtt a falak összeértek.

Hatalmas, szögletes kőtömb csapódott le előttem, majdnem agyonzúzta a fejem. Meghökkenve álltam a boltív alatt. A tömb felemelkedett, így láthatóvá vált a hosszúkás terem és az újabb kijárat. Úgy döntöttem, átrohanok a szobán.

A padlózat a talpam alatt omladozott. A falak keskeny nyílásaiból pedig homok kezdett ömleni. A kivezető utat meg, hatalmas kőtömb próbálta elzárni. Úgy döntöttem, gyorsítok a tempómon, hogy mindenképpen elérjem az egyre keskenyedő kijáratot. A légdeszkámért nyúltam…

Nem maradt időm elővenni; egyszer csak elfogyott a talapzat a lábam alól, és lezuhantam. Eszeveszett kapálózásomnak hála sikerült megragadnom egy sziklából kiálló fém rudat, így nem pörögtem a mélybe. A szakadék alja a talpam alatt beleveszett a semmibe.

Felnéztem. Homokszemek hullottak az arcomba.

Biztos voltam benne, hogy ennek a csapdának nem így kellett volna működnie. Itt az lett volna a lényeg, hogy homokba fúljon az ember, csak időközben elfáradt a padló anyaga.

A kőszirtből kiálló fémrúd valami tartószerkezetnek a része lehetett, ami bele volt ágyazva a sziklába. Viszont ezen a részen a fal leomlott. Ez kapóra jött: így hozzáfértem a tartószerkezethez, ami tele volt kisebb-nagyobb kapaszkodóval. Segítségükkel vissza tudtam mászni a terembe. Szerencsére a kijáratott csak félig torlaszolta el a kőtömb, így tovább haladhattam.

Egy alagútba jutottam. Csak remélni tudtam, hogy a többi halálos csapdával is keményen elbánt az idő vasfoga. Elégedettséggel töltene el, ha innentől kezdve nem működnének rendeltetésszerűen, és akkor talán elérem a főtermet…


Az alagút összevissza kanyargott. Mivel csapdákkal errefelé nem találkoztam, úgy döntöttem, légdeszkán folytatom a további utat.

A terep eléggé döcögősnek bizonyult, de így is elég gyorsan lehetett száguldani benne.

Hamarosan egy hosszabb, egyenes szakaszhoz értem. Itt a sziklafalat ökölnyi lyukak csipkézték. Csapdát gyanítottam, ezért leszálltam a suhanómról és magam elé tartva óvatosan haladni kezdtem előre. Úgy gondoltam, ha csapdába futok, a deszkám kapja az első pofont, neki kevésbé fog fájni.

A csend körülölelt, homlokomon izzadságcseppek kezdtek gyöngyözni. Idegőrlő percek teltek el, de nem történt semmi rendkívüli. Már kezdtem valamelyest megnyugodni, amikor a sziklafalból sercegést hallottam, és az alagút remegni kezdett a talpam alatt. A félelem fagyos szorítását éreztem a torkomban, nem tudtam mi fog történni a következő percben, de abban biztos voltam, hogy nem fogok örülni neki.

Az egyik nyílásban egy ökölnyi bogárfej jelent meg. A fejből két hatalmas csáprágó meredt rám. Aztán a rovar eltűnt a résben. Megkövülten bámultam a hasítékot, de a bogár nem tűnt fel újra. Biztos voltam benne, hogy nem képzelődöm, nagyon reméltem, hogy a sziklában lakó fenevad nem vett észre. Nesztelenül próbáltam tovaosonni.

A morajlás az alagútban egyre hangosabb lett, aztán a nyílásokból bogarak százai bújtak elő. Felordítottam, majd a deszkámra pattantam és ráléptem gázra.

A rovarok mindenütt ott voltak; az oldalfalakról próbáltak rám ugrani, de potyogtak rám a mennyezetről is. Sokuknak sikerült belém csimpaszkodniuk, és csáprágóikkal a húsomba martak. Éles fájdalom hatolt a testembe, próbáltam a ragadozókat lerázni magamról.

A lyukakkal teletűzdelt folyosórészt hamarosan magam mögött hagytam, így szerencsére megszűnt a rovar utánpótlás. Azt a pár bogarat, ami rajtam maradt, a falnak csaptam. Hihetetlenül éles csáprágóik voltak, mélyen belevájtak a testembe.

Szitkozódva hátranéztem. A bogársereg a nyomomban loholt, félelmetesen fürgék voltak. Nem tudtam lerázni őket. Rátapostam a gázpedálra. A suhanó megugrott alattam. Tisztában voltam vele, ha elvétek egy kanyart, és leesem a deszkámról, végem van. Többé nem állok fel, mert beérnek, és bekebeleznek a földalatti húsevők.

Mintha nem lenne elég bajom, az alagút falaiból zöld pengék csapódtak ki, hajszálnyira kerültek csak el. Ha nem deszkán jövök erre, a pengék felaprítottak volna a bogarak nagy örömére!

Kezdett elegem lenni ebből a helyből. Úgy tűnt a csapdáknak már sohasem lesz végük. Akik létrehozták ezt a helyet ügyeltek rá, hogy az ide bemerészkedő relikviavadász még véletlenül se érje el a célját. Ettől a gondolattól elkámpicsorodtam. Mindenképpen el akartam jutni a főterembe, hogy végezhessek Aquincummal. Feltéve, ha ő is eljut odáig. Nagyon reméltem, hogy neki is legalább olyan meredek menete van, mint nekem.

Az alagútnak hirtelen vége szakadt, és kirobogtam a nagy semmibe…

Egy mély szakadékba zuhantam. Szerencsére zuhanásom nem tartott sokáig, egy fahídon landoltam, és azon száguldottam tovább.


A bogarak még mindig a nyomomban loholtak. Tudtak repülni! Ezt keserű szájízzel vettem tudomásul.

A fahíd recsegett-ropogott alattam, nagyon úgy nézett ki a dolog, hogy le fog szakadni. Reménykedtem benne, hogy még sikerül átrobognom a túloldalra, ahol a sziklába vájt oszlopok között egy nyitott kapu szája ásított.

Tövig nyomtam a gázpedált, azonban a deszka nem gyorsult tovább, inkább rohamosan lassult. Jeges félelem markolt a szívembe, mert ez csak egyet jelenthetett: mégpedig azt, hogy a turbó légdeszkám bedöglött! Egy utolsó rántással megadta magát; megbillent, aztán belecsapódott a hídba.

Előrevetődtem a levegőben, és egy tigrisbukfenccel fogtam talajt. Nem álltam le nézelődni, felpattantam, és ahogy a lábam bírta, rohanni kezdtem a kapu felé.

A hidacska kitartott, nem szakadt le alattam, így elértem a bejáratot. Mivel a légdeszka nélkül lényegesebben lassabban haladtam, a rovarok már-már a fejemen landoltak.

Átrohanva a bejárón megakadt a szemem a nagy kétszárnyú vasajtón. Hirtelen ötlettől vezérelve megragadtam a cirádás ajtószárnyakat, és próbáltam összecsukni őket, mire a pántok, eresztékek bődületes nyikorgásba kezdtek. A szárnyakat alig-alig bírtam megmozdítani, pedig igyekeznem kellett: a bogarak elérték a híd végét.

Éreztem, hogy a nyakamon és a karomon az erek kidagadtak a nagy erőfeszítéstől. A sötét rovarfelhőt az orrom előtt látva majdnem összecsináltam magam. Aztán az ajtószárnyak nyikorogva, recsegve bezáródtak.

A hátamat nekivetettem az ajtónak, hallottam, ahogy a bogarak odaát nekiütődnek a vaskapunak. Remegtem az erőfeszítéstől és a kimerültségtől. A sebeim is piszkosul sajogtak, de nem mozdultam a helyemről, nem szerettem volna, ha a húsevők betaszítják az ajtót. Ha már kint rekedtek, maradjanak is kint!

Talán fél óráig tartott az ostrom, aztán minden elcsendesedett. Nekem egy örökkévalóságnak tűnt.

Az előttem terebélyesedő, végtelenbe nyúló lépcsősor picit elvette a kedvem a továbbhaladástól. De mivel tudtam, mi van a hátam mögött, mindjárt nagyobb hévvel vágtam neki a sziklába vájt kaptatónak.


A lépcsősor egy nagy terembe vezetett. A kétpilléres, keresztboltozatos csarnok közepén egy majd két méter magas szobor árválkodott. Előrenyújtott kezében emberfejnyi kristálygömböt tartott.

Volt egy olyan érzésem, hogy célhoz értem. Ez lehetett a főterem, amit Aquincum említett. Versenytársamnak a nyomát sem láttam, elképzelhetőnek tartottam, hogy egy csapda kifoghatott rajta. Ezt lehet, nem is bántam volna, végsőkig feszítettem a tűrőképességem, hulla fáradt voltam, és az idegeimet is porhanyóssá őröltem.

A porlepte teremben a szobron kívül nem volt semmi egyéb, és csak egyetlen kijáratott láttam, amin át bejöttem. Úgy tűnt innét nincs kiút.

Mivel úgy gondoltam, csapdáktól itt már nem kell tartanom – hiszen a bogarak óta nem ért semmiféle atrocitás –, a csuhával takaródzó márványszoborhoz támolyogtam, és lerogytam a tövében.

Nem pottyant a fejemre kőtömb, és éles pengék sem álltak bele a testembe. Ezt a halálra ítéltek nyugalmával vettem tudomásul, miközben úgy lélegeztem, mint egy asztmás.

Levettem éjjellátómat; úgy döntöttem, levakarom róla a mocskot, ami időközben ráragadt. Hirtelen nagyon sötét lett a teremben, aztán vöröses derengésre lettem figyelmes, ami a szobor irányából áradt.

Felnéztem. A szobor, parázsló tekintettel meredt rám!

Megdermedtem. Azt hittem, ott helyben kiugrik a szívem a helyéről.

A démoni lény keze szétnyílt, és a kristálygömb leesett. Ösztönösen elkaptam. Ahogy a gömbhöz hozzáértem, az felragyogott, és egy pillanatig tündöklő fény vett körül, aztán a sivatagban eszméltem.

A kőoszlopok között voltam, visszajutottam a kiindulópontra. Úgy tűnt a kristály térkapuként funkcionál. A csodák itt még nem értek véget, a monolitok is felragyogtak körülöttem, és a gömb belsejéből háromdimenziós képek özönlöttek elő.

Elképedtem. Egy zöldellő völgyben álltam, ami az oszlopok szélénél összefolyt a sivatag homokjával, ahol még halványan a havas hegycsúcsokat is lehetett látni. Tudtam, hogy amit látok, az érzéki csalódás, mégis elképesztett a részletgazdagság.

Egy régmúlt világ képe derengett fel előttem: ágyékkötős emberek úsztak és nyilaztak körülöttem. Az őskorban voltam! Alighogy kinézelődtem magam, változott a helyszín.

Hatalmas, díszes palota udvarán álltam, körülöttem hihetetlenül ügyes akrobaták mutattak be gyakorlatokat a császárnak. Az ősi Kína! Aztán hirtelen piramisok között találtam magam. Emberek egy nagy folyónál versenyszerűen úsztak és pecáztak. Egyiptomban voltam, a Nílus folyónál. Majd Görögországban eszméltem, az olimpiai játékokon. Körülöttem zajlottak a régvolt versenynek: birkózás, futás, ökölvívás, gerelyhajítás, diszkoszvetés, és a kocsiversenyek.

Újabb helyszín: ismét olimpiai játékokon voltam, de egy másik időben. Itt már modernebb sportokat űző emberek viaskodtak egymással: vitorláztak, lovagoltak, futballoztak, vívtak…

A XX. század sportjai kimondottan a kedvenceim közé tartoztak, hiszen itt kezdett kialakulni és népszerűvé válni az a veszélyes és extrém sport, ami a mai napig fennmaradt és tovább fejlődött.

Ebben a sportban megismerhetjük korlátainkat, és próbáljuk a lehető legmesszebbre kitolni a teljesítményt, amely olykor már dacol minden eddigi ismeretünkkel. Az emberiség sokat változott az idők folyamán, de a sport szeretete megmaradt…

Tudtam, éreztem hogy az utolsó szavak már nem az enyémek! A kristályból egy idegen tudat hatolt az elmémbe. Nem tudtam mozdulni, már másé volt az irányítás!

Elmém egyre hátrébb szorult, miközben a parazita személyiség kiterebélyesedett. A rettegés, ami rám tört, leírhatatlan volt. Minden erőmmel próbáltam harcolni a testemért, de az idegen elme erősebb volt, sokkal erősebb…

Elérkeztünk a mai modern korhoz. Láttam magam, ahogy száguldom a csőben, és azt is, amikor orra bukom a célegyenesben…

Az entitás kezdte kiszipolyozni az emlékeim. Aztán éles fájdalom hatolt a zsigereimbe, miután egy hideg kést éreztem az oldalamba fúródni.

– Látom sikerült megszerezned az ereklyét, gratulálok! – lihegte a fülembe Aquincum. – A strapás melót elvégezted helyettem, nekem csak annyi volt a dolgom, hogy visszajöjjek a kijárathoz és lesben várjak rád. – Gonoszan felkacagott, és a kést megforgatta az oldalamban.

A szellemlény úgy reagált a fájdalomra, mint ahogyan én is reagáltam volna: testem összegörnyedt a fájdalomtól.

– Azért nem semmi, hogy mikre képes az Őrző Szeme. Megérte felkutatni! – mondta jókedvűen vetélytársam. – Gazdagabb lettem egy újabb relikviával. Lássuk! – A kristálygömbért nyúlt.

Ahogy hozzáért az ereklyéhez, tudatom elhagyta a testem, és átszáguldott a gömbön. A kristály belsejében éreztem, hogy egy másik tudat elsuhan mellettem. Aztán láttam magam holtan elterülni a sivatag homokjában. A kezemben tartott kristálygömb kihunyt.

Megdöbbenve vettem tudomásul, hogy ellenségem testében vagyok, az idegen tudat befolyása nélkül, aki valószínűleg a régi testemben ragadt. Megnyaltam kiszáradt ajkam, villás nyelvem hegyes szemfogakba ütközött.

Kirázott a hideg: nem ember voltam!


Pirkadt, mire homoksuhanómmal elértem a Sun City felé vezető műutat. Útközben volt időm átgondolni az elmúlt pár óra történéseit.

Az tény, hogy Aquincum átvert. Amire azonban nem számított, hogy az áhított ereklyének hála én leszek ő.

Régi testem és a kristálygömb homoksuhanóm csomagterében pihent. Hogy mihez kezdek velük, pontosan nem tudtam, a testem valószínűleg majd elföldelem…

Az entitás, ami a kristályból behatolt az elmémbe, nem volt gonosz, éreztem, amikor tudatunk összeért. Inkább amolyan világmegváltó típus lehetett az ismeretlen.

Akik mélyen a föld alá rejtették ezt a lelket, elzárva a külvilágtól, azok lehettek a rosszfiúk. Nem akarták, hogy ez a tudat rászabaduljon a világra. Pedig úgy éreztem, a földkerekség csak gazdagodott volna e páratlan elmével. Hiszen a sporteseményeket mindennapossá tette volna a világban, újakat talált volna ki a régiek mellé. Tudta, a sport szépsége megfogja nemcsak a játékosokat, de a nézőket is. És bárki megteheti, hogy egy estét valamelyik sportarénában töltsön el. A sport előreviszi a kultúrát, összefogja a társadalmat. Nagyon hasznos módja a tanulásnak és a fejlődésnek is. Valószínűleg az ő gondolatait láttam a kristályból előtörni.

Igaza volt.

A sport gyökerei összefonódnak az emberiség gyökereivel. Nem lehet csak úgy félredobni, ahogy manapság a többség teszi! Itt az ideje a változásnak!

Aquincum, meg a hozzá hasonlók, köztük én is, kirívunk a társadalomból. De talán nekünk köszönhető a fejlődés, hisz merünk árral szemben is haladni, új utakat kipróbálni.

Egy merész ötlet kezdett körvonalazódni a fejemben: véghez viszem azt, amit az idegen elme is tenni akart.

Bár már nem ember voltam. Azt nem tudtam, mivé váltam, mivel sisakom még nem vettem le. Az új ábrázatom nekem is meglepetés lesz, amikor otthon, az előszoba tükre előtt leveszem végre azt a fránya sisakot…


A novella megjelent az Új Galaxis Antológia 13. számában.

Megjegyzések

Népszerű bejegyzések